Shock!

Bár manapság elég kiszámíthatatlan, hogy egy-egy koncert mennyi érdeklődőt vonz, azért vannak még olyan párosítások, amelyekkel lehetetlen mellélőni. Ahogy néhány évvel ezelőtt, úgy 2013-ban is ilyennek számított a Helloween és a Gamma Ray duója, akikre ha nem is jött össze teltház Budapesten, azért jó háromnegyedig simán megtelt a PeCsa az érdeklődőkkel.

A két német metal legenda előtt a brazil Shadowside volt hivatva bemelegíteni a publikumot. Tulajdonképpen tökéletesen meg is feleltek erre a feladatra tökéletesen, hiszen bár Dani Nolden hangja sem kiemelkedőnek, sem egyedinek nem nevezhető, mára már elég jó színpadi rutint szereztek, illetve klasszikus heavy metal muzsikájuk is abszolút illett a germán páros elé, a Motörhead Ace Of Spades-ének bemetalosított verziójával pedig végképp sikerült beindítaniuk a publikumot. Annak, aki látta őket anno a W.A.S.P. előtt a Dieselben, nyilván az is feltűnt, hogy azóta profibb lett a produkció, de még így sem emelkednek ki a harmadvonalas bandák tengeréből.

Annak ellenére, hogy a Scheepers-éra utáni első két Gamma Ray lemezt, a Land Of The Free-t és a Somewhere Out In Space-t a mai napig rendszeresen hallgatom, az utóbbi másfél évtized csapattal kapcsolatos történéseivel kapcsolatban abszolút nem vagyok képben. Koncerten viszont számtalanszor elcsíptem már Kai Hansenéket, és mivel az élő fellépések – elsődlegesen Kai vokális teljesítménye miatt – igen hullámzó színvonalat hoztak, előzetesen eléggé kétesélyes volt ez a buli is. Végül aztán a Hellish Rock második eresztésének budapesti állomásán jó kis showt adott a csapat, a kissé meghordósodott Hansen pedig amellett, hogy természetesen hibátlanul játszotta a jellegzetes Gamma Ray számokat, még elég jól is énekelt. A Men, Martians And Machines felbukkanásának nagyon örültem, az viszont meglepett, hogy a Land Of The Free-ről egyetlen dal sem fért be a programba. Helyettük viszont elnyomták a friss Master of Confusion EP-n megjelent két vadiúj dalt, amelyek közül a címadó a „semmi extra" kategóriába tartozik, az Empire Of The Undead viszont a maga elég egyértelmű Motörhead-hatásaival kifejezetten kellemes meglepetést okozott. Bár összességében nem volt rossz a bandával töltött egy óra, a koncert végén ugyanaz motoszkált a fejemben, ami néhány éve a Stratovariusszal kapcsolatban is megfogalmazódott bennem: még mindig jó kis csapat ez, a zeniten azonban már jócskán túlvannak.

Nem úgy a Helloween, akik élnek és virulnak, ráadásul képesek lemezről-lemezre mindig valami friss, izgalmas újdonsággal előrukkolni. Három éve a 7 Sinnersszel egy igencsak bivaly anyagot hoztak össze, és bár az aktuális korong, a Straight Out Of Hell valamelyest elmarad elődjétől, azért még így is kifejezetten jól sikerült darab. Ráadásul a mostani turnét úgy harangozták be, hogy a rajongók kérésének megfelelően ezúttal főleg az Andi Derisszel a mikrofon mögött készült anyagok állnak majd a középpontban. Mindez igencsak esedékes volt már, hiszen csaknem két évtized telt el azóta, hogy Michael Kiske távozott a Helloween soraiból, én pedig személy szerint marhára örültem, hogy végre nem az ezerszer lerágott Keeper dalok kerülnek majd programra, amikkel ráadásul Deris rendre meg is szenved, hanem a már az ő torkára írt, egyebekben súlyosabb, utóbbi albumok dalai. Ráadásul a Helloween életmű oly terjedelmes, hogy még az Andi-féle felállások által összehozott lemezek legnyilvánvalóbb dalaiból is össze lehetne állítani egy többórás programot. Így az utólag kicsit túlzásnak tekinthető, egyebekben előre beharangozott kétórás játékidő ellenére is nyilvánvaló volt, hogy még így is lesznek olyan „kihagyhatatlan" dalok, amelyek ezúttal is kimaradnak. Így is lett: példának okáért az I Cant, az If I Could Fly-t és a Mr. Ego (Take Me Down)-t is hiába vártuk, annak ellenére, hogy mindhárom klipes, kislemezes dal volt anno.

Ettől függetlenül ez volt az egyik legjobb Helloween koncert, amelyet eddig volt szerencsém végignézni. A hangzás és a setlist (amelybe azért néhány kiskés dal is befért a régi fanok kedvéért) tökéletesre sikeredett, és Andi – aki ugyanolyan hektikus teljesítményre képes, mint Kai Hansen – is remek napot fogott ki. Lelkesedése a többiekre is átragadt: a Deris Gene Simmons pólójának hatására a bulin végig KISS-es nyelvöltögetést és egyéb Simmons-pózokat produkáló, kattant Markus Grosskopf basszer pörgött a legjobban, de a hülyeséget sikerült Sascha Gerstnerre is átragasztania. A buli legmókásabb pillanatai azok voltak, amikor a két jómadár azzal szórakozott, hogy a Gerstner által dobott pengetőt Grosskopf a szájával kapta el, majd a kis műanyag lapocskát visszaköpve az ismét Gerstner kezében landolt, aki így folytathatta vele a játékot. Mindeközben Weiki pedig a szokásos beleszarós, végtelenül laza stílusában, fejcsóválva pengetett a jobboldalon. Ez a többször is megismételt közjáték, illetve a végig vadalmaként vigyorgó és a többiekkel többször összeröhögő Deris látványa egyértelművé tette, hogy tökéletes a hangulat a bandán belül. Dani Löble háttérben gimnasztikázó rabszolgaként kimaradt ugyan a mókából, de egy rövid, ám nem túl izgalmas dobszólóval azért ő is kárpótolta magát.

És hogy valamit a setlistről is írjak: a bulit az új lemez egyik vállalhatatlan darabja, a Wanna Be God ( a másik ilyen az Asshole) nyitotta intróként, majd érkezett a sokkal erősebb, monumentális Nabataea. Bár utánuk beékelődött a műsorba az Eagle Fly Free, Grosskopf örök kedvenc nótája, illetve nem sokkal később az I'm Alive is, a srácok tartották magukat ígéretükhöz, így az alapprogram végéig az újabb kori Helloween alapvetések sorjáztak, és az aktuális lemezt is jó alaposan kivesézték. A Straight Out Of Hellről végül hat nóta is elhangzott, mellettük pedig volt Falling Higher, Steel Tormentor és Power a véleményem szerint legerősebb két derises lemezről, a The Time Of The Oath-ról és a Better Than Raw-ról. A ráadást azért természetesen korai Helloween klasszikusok jelentették: először az ekkorra kissé már beitalozott Kai Hansennel toltak el egy medleyt, majd a dobos Michael Ehré kivételével a komplett Gamma Ray gárdával kiegészülve érkezett az I Want Out. Bár Kai éneke a ráadásra inkább rontott a produkció értékén, azért így is jó volt ezeket a legendás arcokat egy színpadon látni, csakúgy, mint a Hellish Rock turné első felvonása alkalmával, öt évvel ezelőtt.

Bár megingathatatlan vagyok abbéli meggyőződésemben, hogy a Helloween megeszi a Gamma Rayt reggelire, azért jó kis párosítás ez, így csak remélni tudom, hogy lesz majd egyszer egy Hellish Rock Part III turné is.

Fotó: Kovács Levente