Shock!

Még az is lehet, hogy újra érdeklődni fogok utánuk. Köszönünk egymásnak, megmaradtunk ismerősöknek, haveroknak, de nem jártunk egy társaságba már egy jó ideje. A szoros barátságot feloldotta a távolság. Ez a távolságtartás úgy alakult ki, hogy gondolkodásuk megváltozott, amelyet én nem tudtam, nem akartam magamra erőltetni. Ők tehát jobbra, én balra.

A Master Of The Rings kezdés után volt két nagyon jókedvű, lendületes, igazán energikus kiállításuk, amelyek egyértelművé tették, hogy Andi Deris a Helloween új hangja, érkezésével nem távozott valami vagy valaki a csapatból, hanem új áramlatok, új színek tették ismét érdekessé azt a valamit, amire - nincs jobb kifejezés - azt szokás mondani, hogy olyan helloween (hé, Szerki, nem elírás!). A The Time Of The Oath és a Better Than Raw kettőse nagyot robbant, igazából számomra teljesen váratlan tempóban és mértékben hozott minket össze újra, azt hittem, hogy minden rendben megy Hamburgban. A Helloween morcos énjét megmutató The Dark Ride-nál már mély hangon köszöntek rám, és az őket körbevevő kedvesség tovatűnt, majd Roland Grapow és Uli Kusch önállóan próbált szerencsét, más zenekaron belül, így aztán a megmaradt három összetevő, ebből két őselem – két fiatalabb delikvenssel kiegészülve – igyekezett tartani a tempót. Nekem azonban már nem volt kedvem velük menni, ráadásul a Nyúl 2003-ban tovább mélyítette a köztünk lévő szakadékot. Nem tetszett, hogy keményebbnek akarnak látszani, mint amilyenek valójában, fiatalabbra sminkelik magukat, mint ami nekik jól áll. Semmilyen próbálkozásuk sem sikerült azóta, hiányoltam a könnyedséget, keveselltem a sajátos hangvételt, és a rájuk annyira jellemző humort.

Most pedig eljött egy újabb lehetőség a barátkozásra. Nem is esélytelenül, de csak sorjában! A rövid, pilinckázós bevezető után rögtön beindul a kétlábdob, és ez nem is nagyon múlik el a lemez végéig, legfeljebb kisebb időszakokra, néhány középtempó idejére. Az első klipes Nabataea jól jellemzi a Straight Out Of Hell felfogását, olyasmi, mintha a komplett album összefoglalása lenne. Akár szentségtörés, akár nem, még azt is le merem írni, hogy a Keeper Of The Seven Keys című dalt juttatja eszembe, szerkezetében hasonlatos, amint váltakozik a tempó, karcosból akusztikusba vált, majd vissza, és így tovább. Szabadjon megjegyeznem, hogy az ehhez készült klip egy vasárnap délelőtti gyermekműsorhoz passzolna leginkább a bugyuta grafika miatt: épp annyira komolytalan, mint a borító. Utóbbinál főként a kivitelezésre célzok, a kézi rajz is sokkal jobb lett volna, mint ez a 3D Studióval összerakott kép. Hát nem csodálatos a Better Than Raw nyüzsgős, tréfás látványa? De.

A World Of War ismét egy sietős tempójú darab, picike szigorúsággal felvértezve. Dani Löble valószínűleg zsibbadtra taposta a lábát ennek feljátszásakor. A refrén hagyománytisztelő, remek kis dal, különösebb faxni nélküli speed metal. A Live Now-hoz érve a fiúk visszábbveszik az ütemmutatót, középfokozatban haladunk tovább. Remélem, nem leszek félreérthető, amikor azt írom, hogy a Bon Jovi It’s My Life-jának kezdőriffje köszön vissza itt, ezen kívül semmi köze az amerikai bandához, ha csak azt nem vesszük még, hogy kellemes szintialapozás hallható az egész szám alatt. És akkor nagy levegő… Amit a Helloween talán sosem fog megtenni, azt most én kimondom: a zenekarnak szüksége lenne, pontosabban szólva egyáltalán nem válna kárára, ha hivatalos, állandó tagként foglalkoztatna egy billentyűs fószert. Sokan ugrottak már be lemezre vagy turnéra is kezelendő a szintetizátorokat, ám jelen album minden tétele megmutatja, hogy igenis van létjogosultsága ennek a hangszernek a Helloween világában. Egész egyszerűen sokkal színesebbek, harmóniadúsabbak azok a dalok, ahol jól hallható a billentyűs kíséret. A bónuszként kiadott Hammond-verziós Burning Sun is erősíti ezt a teóriámat. Szerintem Arjen „Ayreon” Lucassen is mosolyogva hallgatja az orgonával dúsított változatot, amelyet a zenekar Jon Lord emlékének szentelt a borító tanúsága szerint.

A Far From The Sun egy menetelős verzéjű, lendületes tétel, himnikus refrénnel, ízfokozóként ismét csak szintis adalékkal operálva. Nem hiszem, hogy a koncertek állandó műsora lesz, ám teljesen rendben van. A folytatásban sem csökken a tempó, a már említett Burning Sun is a sietve bólogatós felvételek csoportját gazdagítja. Andi Deris szólamai a fellegekben járnak a refrénnél, ez valószínűleg egy közönségénekeltetős darab lesz az élő fellépéseken. Új slágernek ígérkezik a Waiting For The Thunder, ez az ügyeletes Pink Cream 69 dal, amelyből mindig jut egy, mióta Deris áttette székhelyét Karlsruhéből Hamburgba. Pont úgy épül fel, mintha Magnus Karlsson ötlötte volna ki: finom zongoradallammal nyit, majd berobban a ritmus, amit követ a morgó basszus-lábdob kettős. Sajnos azt kell mondanom, hogy Deris angol kiejtése egyre erodálódik, és ez elég zavaró, ha nincs az ének alatt sűrű hangszeres alap. Lehet, csak én rugózom túl a dolgot, ám bosszantó hallgatni a nyelvi botladozást, ráadásul a Hold Me In Your Armsban is feltűnő a „csék mí...”-féle hangképzés. Na de az énekkel a világon semmi gond nincs, főként a frontember pályatársait és korosztályát elnézve, Andi kiválóan adja elő úgy a tiszta, mint a rekedtes, érces szólamokat is.

Aranyos közjáték a közönségzajos, vélhetően közönségénekeltetős darab, a Wanna Be God. Kétperces kis törzsi dobos szösszenet. A címadó szám teljesen középszerű darab, töltelék sörmetál. Többet nem is akarok róla írni. Az ezt követő Seggfej annyiban tér el ettől a középszertől, hogy lassabb, és trágár a szövege, tehát semennyire. Innentől a lemez tempója újból magasabb fokozaton pörög, neoklasszikus vonalon halad tovább, csapszegesre taposott dobpedáloknak, nagyívű dallamoknak, vonósokra emlékeztető billentyűs aláfestésnek lehetünk fültanúi. A bónuszdalok színvonala teljesen megfelel az egész lemez szintjének. Nincs az az érzésem, hogy a fiók mélyéről rángatták volna elő őket, ugyanúgy ki vannak dolgozva, mint a szimpla verziójú album számai.

A hangszeres teljesítményre egyáltalán nem lehet panasz. Mind az öreg teknős Michael Weikath, mind a hozzá képest süvölvény Sascha Gerstner remek szólókat kerekítettek a dalokba. Dani Löble ha nem is zenei alteregoja Uli Kuschnak (már tizenkét éve, hogy…?), de a műfaj és a Helloween keretei között tisztességes munkát végez, nem lehet belekötni. A hangzásba sem: arányos a keverés, helyén van a basszus is, még azzal együtt is, hogy Markus Grosskopf azért tehetsége alapján picikét több teret kaphatna. A megszólalás szerencsére nélkülözi azt a komorságot, morcosságot, amely véleményem szerint idegen a Helloween természetétől, még ha ennek ellenkezőjét is nyilatkozzák néha.

A Straight Out Of Hell remek eszköz ahhoz, hogy összehozza a klasszikus és a modernebb, keményebb megszólalású Helloweenért rajongó fejeket. A régi haverokra ismét derűvel lehet ráköszönni.

A Helloween március 19-én a PeCsa Music Hallban lép fel a Gamma Ray társaságában. További részletek a Livesound honlapján.