Shock!

Néha egy-egy emblematikus előadónak köszönhetően előfordul, hogy egyébként a nagyközönség által ignorált, a médiában illetve a mainstreamben soha fel nem bukkanó műfajok egyszerre csak valahogy bekerülnek a köztudatba, sőt, adott esetben divatossá, felkapottá is válhatnak. Nyilván blues-reneszánszról azért Joe Bonamassa munkássága révén sem beszélhetünk, de az utóbbi években neve bekerült egy olyan körbe, akire akkor is trendi hivatkozni, ha netán azt sem tudod, ki az a John Lee Hooker, Muddy Waters vagy Django Reinhardt.

Annak ellenére, hogy Joe valóban kiemelkedő tehetségű gitáros, számomra megmagyarázhatatlan, miért épp ő lett ennyire felkapott. Magánéletéről szinte semmit nem tudni, jó érzékkel kerüli a botrányokat is (a Black Country Communion körül kialakult néhány odamondogatást azért nem nevezném ilyesminek), és minden tiszteletem mellett, arra is alkalmatlan, hogy némi Antonio Banderas utánérzéssel szívtipró gitárhőst faragjunk belőle. Az viszont biztos, hogy piszok jó zenész, akinek játéka tele van élettel, érzéssel, szenvedéllyel, és talán fölösleges is belemenni ilyesfajta elemzésekbe. A lényeg úgyis az, hogy Joe Bonamassa neve ma elegendő ahhoz, hogy csordultig telítse a Kongresszusi Központ nagyjából kétezer férőhelyes nagytermét.

Végignézve a közönségen ugyanakkor az is egyértelmű, hogy pont a fenti – csúnya szóval élve – hype döntő szerepet játszott mindebben, ugyanis ha nem Joe az, akinek neve alatt ez a program fut, ilyen borsos jegyárak mellett a jelenlévők nagy része bizonyosan inkább otthon marad. Beleértve engem is, hisz bevallhatom, nem vagyok kifejezett blues rajongó, mégis úgy voltam vele, hogy Joe Bonamassát egyszer az életben látni kell. És nem is csak a remek Black Country Communion lemezek miatt, amelyekről mindössze egy nóta, a Song Of Yesterday hangzott el (jelzem, Glenn Hughes nélkül nem is lett volna értelme túlzottan erőltetni a BCC dalokat). Bár a főnök tíz stúdiólemezének pusztán elenyésző töredékét hallottam, az azokon található zsíros, vastag, érzelmes blues gitározás, valamint Joe egyre meggyőzőbb és erősebb hangja maximálisan szórakoztató számomra is, annak ellenére, hogy nem feltétlenül tartom magam az ilyesfajta gitárzenék elkötelezett rajongójának. Mindehhez párosult még az az aprócska adalék is, amely szerint ezen a turnén többek között a Dream Theaterből és Alice Cooper mellől ismert billentyűs-fenomén, Derek Sherinian kísérte el a mester, a dobos Tal Bergman és Carmine Rojas bőgős mellett.

Az előzetes beharangozóknak megfelelően akusztikus dalok is szerepeltek a műsorban, azonban sokkal csekélyebb számban, mint előzetesen vártam volna. Az első három nóta volt ugyanis ilyen, melyet Joe Derekkel és a kongán nyomuló Bergmannal hármasban vezetett elő. Kisebb szépséghiba, hogy a program első tíz perce nagyjából azzal telt, hogy a közönség próbálta megtalálni a neki kijelölt ülőhelyeket, azonban mindez a sorok és a székek számozásának kivilágítása, valamint a személyzet segítsége nélkül komoly kihívást jelentett. Mire a vaksötétben mindenkinek sikerült helyére botorkálni, az akusztikus blokk kábé fele már le is ment. Kár, mert igazán hangulatos volt, ahogy a bárszéken ülő Joe vezetésével trióban adták elő a dalokat. Az egységes kiállásra nem fektettek különösebb hangsúlyt: a zakó alatt bordó inget, és hozzá illő, rendkívül randa lakkcipőt viselő Bonamassa mellett Tal kinyúlt szürke pizsipólóban állt színpadra, Sherinian pedig fejkendőjével, fekete pólójával és bőrmellényével full-rockerben villogott.

Az este nyilvánvalóan Joe Bonamassáról szólt, de nagyon szimpatikusan nem akart minden pillanatot kisajátítani saját magának, a többieket is hagyta kibontakozni. Az akusztikus blokk utolsó tételében Sherinian kapott egy kis teret, melyet egy kifejezetten jazzes szólóbetéttel hálált meg, de a későbbiekben a többiek is lehetőséget kaptak némi villantásra. Bár alapvetően Joe műsorának gerincét blues muzsikák adták, időnként egyéb műfajok is belopakodtak a programba. A ritkán – és általában a billentyűk mögül érkező – jazzes dolgok mellett több szerepet kaptak a pszichedelikus, elszállt dallamok, melyeknek Joe az utóbbi időben egyre nagyobb előszeretettel hódol. Kissé furcsán, de nem idegenül hatottak az érzelmes bluesok között elővezetett, lebegős témák, melyek némelyike hallatán már-már úgy érzetem, egy Pink Floyd feldolgozáshoz értünk. Bonamassa kvalitásainak köszönhetően azonban ezek a témák is piszok jól szólaltak meg – a hangzás az egész koncert alatt kifogástalan volt –, ráadásul színesítették is az amúgy elég monstre, 135 perces programot. A South Park aktuális epizódjából megtanulhattuk, hogy minden feka tud basszusgitározni, ha azonban figyelemmel kísérjük a rockvilág történéseit, két további örök igazságot is leszűrhetünk. Ezek egyike, hogy a klasszikus hard rock énekesek mindegyike herflizik is, a másik pedig, hogy a kiváló blues gitárosoknak emellett az éneklés sem okoz gondot. Nyilván Joe hangszálaiban nem rejlik több oktáv, az e zenéhez szükséges kritériumoknak azonban tökéletesen megfelel mély, búgó, magabiztos hangja. A hangszeres teljesítmény mellett – és most nem csak Joe-ról, hanem zenésztársairól is beszélek – vokális oldalról sem lehetett tehát belekötni a buliba.

Az egyedüli problémám sem a zenekarhoz, sokkal inkább a helyszínhez kötődik: egy ilyen energikusan, érzelemgazdagon előadott program alatt ugyanis kifejezetten rossz volt ülni. Akkora stenk volt a nótákban, hogy muszáj lett volna rájuk bemozdulni, táncikálni, sőt, időnként egy korsó sör fejem fölé emelésével kifejezni tetszésemet. Mivel minderre nem volt lehetőség, végigfészkelődtem a koncertet, és alig bírtam visszafogni magam, hogy ne rohanjak le a színpad elé. Ha Richie Kotzen tud működni az A38 Hajón vagy a FEZEN nagyszínpadán, akkor nem hiszem, hogy Joe Bonamassa nem kevésbé erőteljes koncertjét feltétlenül egy karosszékbe kötözve kell végigficeregnem.

Egy szó mint száz, ez egy ízig-vérig tökéletes rockbuli volt, amelyet legközelebb kéretik nem üldögélős helyszínre leszervezni.