Shock!

Soktényezős kérdés, sikeres modell-e a dupla headlineres turnékörút, mindenesetre a két valamelyest, de nem homlokegyenest különböző zenekarokat felvonultató eseménysorozat jó időben, jó helyszíneken ütőssé válhat. Főleg, ha nem kell előttük végigszenvedni két-három teljesen érdektelen zenekart. A Kataklysm és a Soilwork párosa is papíron méregerősnek tűnt, ami az új helyére átszállított Blue Barba Negra sátorba került át a pirosból, mely helyszín saccra ötszáz fő befogadására alkalmas, tehát tán picit kisebbre szabták a régi helyéhez képest. Valószínűleg az infláció kezdi megrogyasztani a pénztárcákat, pedig a Soilwork 2019-ben járt nálunk utoljára, a Kataklysm 2018-ban, a Wilderun meg még sosem, ám így sem mondhatom, hogy heringezés volt a zenekarokon. De azért megtelt a sátor és a kezdeti jégverem klímát szép lassan belihegte és elviselhetőbbé tette az a pár száz ember.

A Wilderun egészen Massachusettsből érkezett ide, és saját bevallásuk szerint ez a legkeletibb európai ország, ahol valaha voltak. Nos, volt ennek valamiféle „csodabogár kelet-európaiak” íze, de hát nyilván egy amerikai fejével teljesen más lépték Európa a rengeteg „apró” országgal. A csapat progresszív, szövevényes zenéje eddig számomra kimaradt, legalábbis sosem mélyedtem bele a lemezeikbe, csak néhány klipes dalba, pedig bő tíz éve jelentetnek meg hanganyagokat, és a tavalyi, Epigone lemezbemutatója kapcsán kerültek ebbe a turnékörbe.

Előzenekarként persze szűkre szabták az idejüket, és mivel dalok tekintetében nem is fogalmaznak röviden, így csupán négy-öt dalt tudtak megmutatni a repertoárból. Szerény srácoknak tűntek, szerény előadásmóddal is, hangszerbe kapaszkodás, átélés és szolid színpadi munka jellemezte őket, és ez kicsit a zene hátrányára is vált. Ha nem ismerted előzetesen a dalokat, nehezen találtál kapaszkodót, így számomra is szétfolytak a hangok, nem találtam olyan fogást a dalokban, ami miatt emlékezetessé vált volna az előadásuk.

Ami meg ismerősnek tűnt a dalokból, arról konkrétan a Pain Of Salvation és az Opeth jutott eszembe, akár e két csapat szerelemgyereke is lehetne a Wilderun. Az igazán karakteres témákkal csínján bánnak, noha amennyiben rajongóként érkeztél, nem érhetett csalódás, de elsőre nekem jellegtelennek tűnt a zene, illetve a srácok előadása egyaránt. Így utólag már értem, miért nem viszketett az ujjam, hogy meghallgassak egy teljes lemezt is tőlük. Sebaj, egynek okés volt, és persze aranyosak voltak.

A Soilworköt viszont tűkön ülve vártam, a 2019-es pazar hangulatú koncertjük óta minden szempontból sok víz folyt le a Dunán, és ugyan a turnézó felállás például nem változott, de ugye tavaly ősszel David Andersson gitáros elhunyt, így az őt helyettesítő Simon Johansson valószínűleg stabil taggá válik majd. Ráadásul épp a buli napján lett volna Andersson 48 éves, így volt némi szomorú apropója is az egyik dalnak (The Nurturing Glance).

Na de egy Soilwork-koncert nem lehet szomorú semmilyen szempontból, így természetesen egyenletes, kőkeményen profi úthengerként vasaltak ki mindenkit. És ahogy említettem, dupla főzenekaros este volt, így tizenhat dallal kápráztattak el minket, amit természetesen a tavaly megjelent Övergivenheten megjelenésére fűztek fel. Kis mellékszál: imádom a Soilwork bármilyen korszakát, örülök, hogy fejlődnek és változnak, cseppet sem bánom a dallamosodást és a The Night Flight Orchestra-áthallásokat, a Verkligheten számomra csúcsalbum, viszont az Ö betűssel nem tudok megbarátkozni sehogysem, hiába hallgattam agyon. Valahogy nem ültek bele a fülembe a dalok, nem is értem, miért. No, azt reméltem, ezen az élő találkozás majd változtat.

A hangulat meglehetősen gyorsan vidám pogózássá változott előrefelé-középtájt, és teljesen mindegy, hogy frissebb dalokat vagy régebbi kihagyhatatlan darabokat szedtek elő. Nálam a csúcspontot a körfűrész-hangulatú Stabbing The Drama, a mániákus The Living Infinite II, a mára kőkorszakinak számító Bastard Chain, a bombasztikus, együtténeklős The Nurturing Glance, a slágeres Death Diviner és a szintén überslágerisztikus csúcsdal, a Stålfågel jelentette. Persze kinek mi, de azért ezekre nyilván nagyobb ovációt kapott a zenekar. Björn Strid hibátlanul énekelt, meg persze lazán, és ugyan nem az a színpadszántó típus, de karizmatikus, kedves frontember, akit mindig jó nézni, hallgatni.

A többiek is vérprofin odatették magukat, főleg a sármos francia, Sylvain Coudret. A fickó egymaga belakta a színpadot és minden porcikájából áradt a laza rockfazonság. A színpad másik oldalán a két északi, még mindig hosszúhajú gitáros-basszusgitáros duó is remek volt, Rasmus Ehrnborn meg vokálokkal is jó sokat segített Stridnek. Nem állítom, hogy az új lemez dalai sokkal közelebb kerültek volna hozzám (legalábbis így utólag ezt érzem), tényleg elképzelésem sincs, miért nem tapadtak meg ezek a számok nálam, ennek ellenére a koncert minden egyes másodpercét imádtam, zsigerileg feltöltött, és bármikor újranézném. Kellett, mint egy falat kenyér.

A kanadai Kataklysm papíron abszolút nekem való death metalt játszik, ennek ellenére elvétve barátkoztam a lemezeikkel, és mi is elhallgattuk őket az évek folyamán. Fogalmam sincs, miért, talán csak annyi a magyarázat, hogy ha ilyesféle zenére vágytam, közelebbi kedvencekkel pótoltam a hiányt. De ők is irgalmatlan régóta dolgoznak a színtéren, Jean-François Dagenais gitáros és Maurizio Iacono énekes az elejétől fogva töretlenül viszi a nevet. A csapat nem vacakolt sokat a látvánnyal, Dagenais és Stephan Barbe basszer néha felállt kétoldalt a kis fémsámlikra, amúgy meg többnyire elnyelt mindenkit a füst, a kevés fény, szóval a szokásos, térdből propellerheadbangelő sziluettekben gyönyörködhettünk. Bár tény, hogy hallgatni jobb őket, mint nézni.

Tizenöt dalos szettjüket nem kísérte friss lemez, és eleve egy bombabiztos régi slágerrel indítottak (Push The Venom, cirka tizenkét évvel ezelőttről), aztán sorjáztak a mélyre hangolt döngölős, lapátolós darabok vagy a gyorsabb, a középen lévőket pogózásra serkentő tételek. Nekem ebből a műfajból mindig is a lassabb irányvonal jött be, így nyilván azokat a dalok arattak tetszést, de bevallom, kicsit sok volt nekem így ez az egész a Soilwork parádés hangversenye után. De nem csak én gondoltam így, sokan a svédekre jöttek és a Kataklysm tomboló death metalja már nem marasztalt mindenkit a helyszínen. A kanadaiak persze kitettek magukért, meg aranyos is ez a vehemencia még „ebben a korban”. Ahhoz mindenesetre kedvet kaptam, hogy beleássam magam a lemezeikbe.

A hangzás mindhárom zenekar alatt okés volt, nekem a nagy sátortestvérhez képest kásásnak tűnt, de egyik banda sem bizonyult túl hangosnak vagy túl halknak. Év eleji szeánsznak több mint kitűnő volt ez az esemény: persze nyilván lesznek rangosabb és kevésbé rangosabb, jobb és rosszabb esték, de így tél végén remek energiafeltöltésnek bizonyult ez a pár óra. A Soilworköt meg kérem szépen minél hamarabb vissza!