Shock!

Ugyan még az év elején tartunk, de már döbbenetes tempóban telítődik a koncertnaptáram, metalfronton az idei évem erősen indult: a január végi Amorphis és Soilwork kettőst kimondottan vártam. Azt csak zárójelben jegyzem meg a saját listázásmániám kedvéért, hogy az idei koncerlátogatást két nappal előtte kezdtem, méghozzá az arénás, durván teltházas Ennio Morricone hangversennyel, ami nyilván másféle élményt nyújtott. A teltház pénteken is megvolt, és ugyan a Barba Negra klub meglehetősen kényelmetlen tud lenni ennyi emberrel megtelítve, a forró hangulat legalább adott volt ezen a hideg januári estén.

Sajnos az utóbbi hetek munkahelyi hajtása miatt az első zenekarról teljesen lemaradtam, a Jinjer is bőven játszott, mikor a helyszínre érkeztem – és sajnos csak most sikerült leülni és összefoglalni is a koncertet. Stábunkban örökifjú Vincénk jó ideje rákattant az ukrán metalcore-szerű zenekarra, jó néhány alkalommal látta őket, dicsérte is eleget. A zenekar szekere is jól halad, felfelé ível a karrierjük, vélhetően még csak a jövőben készülnek nagyobb dobásokkal, meg is dolgoznak érte. Lehet, a hiba az én készülékemben van, de nekem „nem jött át” a zenéjük, ez a tipikus groove-os, metalcore-os szerzemények szürke masszaként hömpölyögtek tova.

A csapat élén egy tűzrőlpattant, most épp fehér overallt viselő, öblösen hörgő , majd dallamos éneklésre váltó csajszi áll, aki el is viszi a hátán az egész produkciót. Tatiana Shmailyuk klasszul bemozogta a színpadot, kokettált a közönséggel, elvitte a show-t száz százalékban, mögötte a zenekar többi tagja szürke eminenciásnak tűnt számomra. A közönség jó része vette a lapot, meg láthatóan a zenekar rajongói is gyarapodnak, de nekem túlságosan egykapta, összefolyós volt a produkció, és nem hallottam egy Dalt sem, ha értitek, mire gondolok.

A Soilwork új lemeze első hallgatásra betalált nálam, de olyan NAGYON, hogy már most biztos vagyok abban, hogy az év végi listámon az élbolyban lesz. Bizony, örömmel üdvözlöm a thenightflightorchestrásodást, és valószínűleg szívügyebb lehet a diszkócsapat náluk is, ha a patinás anyazenekaron is ezt a hatást lehet hallani. Persze azért a durva részek is megmaradtak, ellenben amit az előbb hiányoltam, az új lemezen tömegesen megkaptam: a Dalokat. Kíváncsi is voltam, hogy élőben miképp fognak tündökölni az új szerzemények. Főleg, hogy a zenekar mostanában valamiért nem túl gyakori vendég nálunk, én meg ha jól számolom, 2006-ban (!) láttam őket utoljára, ami embertelenül rég volt. A páratlan dallamérzékkel rendelkező Björn Stridhez szerencsére volt szerencsém tavaly év vége felé a Hajón, és nagyon-nagyon bízom benne, hogy ez nem egyszeri találkozás volt. Björn mögött a zenészek nagyrészt kicserélődtek, mióta láttam őket (egykori dobosuk ugye egy ideje a Megadeth-ben zenél), csupán a billentyűs, Sven Karlsson maradt az akkori gárdából. A TNFO-ban gitározó David Andersson helyén egy hosszú hajú, nagyszakállú arc zenélt a színpad rendezői balján, vélhetően ideiglenesen.

A koncert az új lemezes intróval és az Arrivallel kezdődött, a blastbeates és fogós dallamokat hozó szám megalapozta a hangulatot, később a Full Moon Shoals, a dögös rockos The Nurturing Glance (amit nagyon vártam), a még dögösebb Witan következett, majd a záró ♥ Stålfågel ♥, ami abszolút a kedvencem, amit elmondhatatlanul vártam, és sokkal nagyobbat hasított, mint amire számítottam. Tény, hogy ez a dal a TNFO repertoárba is pontosan beillene, kicsit hátrébb tolt gitárokkal és előrébb hozott szintikkel. Mindezek mellett olyan kihagyhatatlan bombákkal szórták meg a közönséget, mint a The Crestfallen, a Nerve, a különleges hangolatú Death In General, de akadt a 2001-es A Predator’s Portrait lemezről is csemege, a Bastard Chain és a Like An Average Stalker képében.

Az As We Speak és a Stabbing The Drama meg a zenekar kvázi két Enter Sandmanje, tehát kihagyhatatlanok, most is nagyot szóltak – volna, ha a hangzás az egész koncert alatt a dalokhoz méltó lett volna, de sajnos az arányokat nem lőtték be túl jól, és nem is hangerőt hiányoltam, mert ki akar feleslegesen megsüketülni, inkább olyan furán zsezsegős volt a sound, kevés mélyebb regiszterrel. A Soilwork pazar életműből tud válogatni, nem is tehetnek mindenki kedvére, én mai fejjel a késői lemezeket favorizálom jobban a koncerteken. Mindenesetre pöpec előadás volt, tényleg jöhetnének gyakrabban hozzánk.

Nem tudom megfejteni, mi lehet az oka, de akármikor, akármilyen körülmények között, akármilyen hangulatban láttam az Amorphist, valahogy mindig népünnepélyt és sodró jókedvet csináltak (még akkor is, amikor a hajós koncertjükön sok-sok éve eltörtem az ujjaimat a backstage-ben). Most sem volt ez másképp, pedig szinte semmi nem változik a színpadon, tökugyanolyanok mindig – bár azért rajtuk is látszik az öregedés bizonyos formája –, és valahogy nem tudom másképp megfogalmazni, hogy ezek a finn „srácok” aranyosak. A zenekar most klasszul bemozogta a színpadot, nemcsak az örökmozgó Tomi Joutsen pörgött, hanem a többiek is lelkesebbnek tűntek a szokásosnál, Tomi persze hozta a szokásos motolla formáját, és fáradhatatlan energiabombaként húzta maga után konkrétan az egész klubot.

Az új Queen Of Time lemezről kedvencemmel, a The Bee-vel nyitottak, és hát igen nehéz volt nyugton hallgatni a mostanában használhatatlanul szűkre húzott fotósárokból ezt az ízig-vérig tipikus, de mégis szeretnivaló (máris) slágert. Ők sem fukarkodtak az új dalokkal, rögtön utána a The Golden Elk következett, később a Message In The Amber, a Wrong Direction, és az epikus Daughter Of Hate. És ugyan év végén nem tudtam még pontosan, hogy is állok az új lemezzel, de élőben száz százalékosan meggyőztek a friss szerzemények.

Az egyik legnagyobb ováció persze a Silver Bride-ra érkezett, bár mondjuk én a Bad Bloodnak is roppantmód örültem, talán nekem az volt erről az estéről az Amorphis csúcspontja, ennél a kettősnél tényleg szinte lángba borították a Barba Negrát. Elvitathatatlan, hogy az Amorphis-dalokban megbújik valamiféle halvány inget tépő keserűség, de még a giccsfaktoron innen, szóval szemet tudok hunyni a tudatos hatásvadászat felett. Működik, szerethető, ennyi elég is. A korai időszakból a Black Winter Day került elő, amely a mai Amorphis világába nem túlzottan illik bele, de nosztalgiának azért jó. A végén a House Of Sleeppel búcsúztak, és igazából nem is tudom, mi zárhatta volna jobban az estét. Az Amorphis visszatöltötte a jócskán elapadt energiaszintemet. Hála!