Shock!

Nos, a Keep Floyding az a Pink Floyd tribute zenekar, mely a Művészetek Palotájába is bejáratos – sőt, Echoes Of Pink Floyd néven danoltak is ők már itt bő hat éve, olyan vendégekkel a színpadon, mint Keresztes Ildikó vagy Takáts Tamás. Számomra megkönnyebbülés, ha a lényegre koncentrálhatok, ezért nem volt éppen ellenemre, hogy ezen az estén mellőztük az alkalom szülte meghívottakat. Teljes fegyverzetben felsorakozott ellenben a komplett csapat (ez önmagában kilenc főt jelent), és persze a kibővített technikai stáb, hogy ami az ország legméltóbb könnyűzenei színpadára a Floyd szellemében felfér, azt oda is tegyék. Ahogy pedig mindez odafent megesett, az maga volt a dráma – két felvonásban.

Mert bizony dupla előadásra volt szükség a Fesztivál Színházban: a hónapok óta(!) teltházas esti fellépést kockázatmentesen meg lehetett fejelni egy matinéval, hogy azután néhány nappal az esemény előtt ott is kitehessék a sold out táblát. Ezúton emelem kalapom a sokszor kiszámíthatatlanul reagáló, de érzékenységéről és tettrekészségéről itt és most tanúságot tevő koncertlátogatók előtt! Ami pedig a zenekart illeti, láthattam már őket a Svábhegy magaslatáról éppúgy, mint az akkor épülő Rákóczi téri metróállomás húsz méter mély betonbarlangjában, és persze a kettő között is jópárszor – elvárásom tehát mindössze annyi akadt, hogy az úri környezet feszélyezettsége ellenére is magukkal rántsanak. Az élő Pink Floyd persze színház is a zene mellett, engem azonban a körítés többnyire már csak akkor érdekel, ha önmagukban a zenészek már meggyőztek.

Tóth Attila zenekarvezető/billentyűs és aktuális társai elsősorban dramaturgiai és színpadtechnikai kihívásokkal néztek tehát szembe ezen a napon, lévén mindazt, amit pusztán a dalok hiteles előadása megkíván, már évekkel korábban magukévá tették, és tizenhárom év összes fellépésén kigyakorolhatták. Jellemző rájuk, hogy a Gilmour/Waters művek egyik korszakával sem kívánnak ujjat húzni, és ennek belátásához elég csupán a jelen programot átfutni. Személyes kedvenceim befutója a koncert záró harmadában kellemesen masszírozta ugyan a halántékomat, de anélkül sem maradt volna hiányérzetem, hiszen – minden eredeti Pink Floyd koncertélmény hiányában szocializálódott nézőtárshoz hasonlóan – alig győztem befogadni azt, amit látok. Kör alakú vetítővászon, robotlámpák, füst és lézer, betetőzve a Comfortably Numb csúcspontján szinte elvárt diszkógömbbel: az autentikus felszolgálásra panasz nem lehetett.

Szó szerint lehengerlő lendületbe jött tehát az a csapat, mely néhány éve még nyilvánosan vallott a megtorpanás súlyosságáról. A tagság felfrissítése, a valódi profizmus rendszerbe építése és egy remek hangmérnök (Prohászka Ferenc) kellett mindehhez, így 2010 vége óta újra remekül fut a szekér, mára pedig szinte magától értetődő, hogy a produkciónak saját látványfelelőse is van. Az összemosolygó, önfeledt zenészek láttán aligha fordul meg a fejekben, hogy egy Waters típusú őrült zseni innen igazolatlanul hiányzik – mégis tény, hogy a jó Roger nevével fémjelzett neurotikus élt a Keep Floyding sem tudja maradéktalanul tolmácsolni. A precízen, mégis lazán robogó, hazai szinten párját ritkítóan látványos koncert láttán azonban aligha van helye szőrszálhasogatásnak, ráadásul végre a csapat színpadi kommunikációjának színvonala is összeért az előadáséval. Végül a finálé, a The Final Cut album zárótételének „ősbemutatójával" lényeglátóan feltárta, mennyi invenció férhet meg egy tribute társulatban.

Ha már megesett velem az az oktalan csúfság, hogy Roger Waters tavalyi elementáris jelenéséről lemaradtam, szinte teljes értékű pótlásban részesültem most, hazánk rettentő szerény lányai és fiai révén. Csak remélni tudom, hogy a komoly apparátussal rögzített koncertfilm a lényegből is átment valamennyit: az összekacsintásból, az alázatból és a kétszeresen dörgő vastapssal alázengetett diadalból.

Fotó: Mernyó Ferenc