Shock!

Ez az este is tipikusan az a történet, amikor „ha valaki egy éve mondta volna, hogy Szolnokon megnézem Kiefer Sutherlandet, pár nappal később meg Budapesten duplázik a Rammstein”, röhögtem volna egyet, hogy na persze. És akkor az utána lévő dús napokról ne is beszéljünk. Nos, hát igen, ha valakinek az elmúlt napokban elmeséltem, hogy megyek Szolnokra Kiefer Sutherland-koncertre, dupla kérdéssel bombáztak az ismerősök, hogy „hova?” és „kit?!”  Nem is csodálom, egyfelől Szolnok nem egy szokványos koncerthelyszín, és Kiefer Sutherlandről sem a vad rockkoncertek jutnak senki eszébe. De ugye jártunk már David Duchovny-koncert is pár évvel ezelőtt.

Elképzelésem sincs, miképp került Kiefer Sutherland pont a RepTár (a szolnoki repülőmúzeum) gondolatkörébe, de innen is üdvözlöm az ötletgazdát, és küldök egy virtuális ölelést. Mert hát egyrészt bevállalni ilyesmit elég nagy rizikófaktor: a fesztivál- és nyári koncertszezon kellős közepén, másrészt nem a vízfejű ország fővárosában, harmadrészt egy olyan előadót, akinek a közönsége saccra 95 százalékban azért jött, hogy megnézze Jack Bauert, de teljesen kiszámíthatatlan, mekkora lehet ez a réteg, nos, nem kis bátorságra vall. De hála az égieknek, minden klappolt, és talán Magyarország is felkerült a következő turnédátumok lehetséges térképére Kiefer Sutherlandnél.

Számomra nem nagyon volt kérdés, hogy Kiefert meg kell nézni, konstans mániám volt annak idején a 24 című sorozat, meg ugye azért volt pár kiváló filmje előtte-utána (meg sok kevésbé sikerült), utána meg egyértelmű volt, hogy nézni kellett a Designated Survivort, és most a legújabbat, a Rabbit Hole-t (aminek remélhetőleg lesz folytatása). És ugye akinek volt köze bármilyen Twin Peaks-történethez, az rossz ember nem lehet. Tehát igen, azok közé tartozom, akik „Jack Bauer” miatt mentek elsősorban, annak ellenére, hogy meghallgattam a lemezeit, és néhány dal a fülembe is kúszott.

Egy rövid környékbeli sétát követően megnéztük a RepTár udvarán kiállított repülőket, közben kezdett a színpadon Sari Schorr egy akusztikus szettel. Nem vagyok túl nagy ismerője a blues-előadóknak, de akiket Csillag Zoli el szokott hozni Budapestre, azokba belefülelek mindig, és találtam pár számomra izgalmas előadót (a nagy kedvenc Dan Patlanskyn kívül, aki nemrég az Analógban adott kiváló és füllesztő koncertet). Ha jól tudom, Sari Schorr-ral is van némi kötődés, legalábbis az idei márciusi budapesti koncert ezt bizonyítja. Az nálam kimaradt, de a szolnoki pótlás megmutatta, hogy Sari óriási hang, és egy akusztikus gitár mellett is működőképes, ráadásul a gyülekező totálisan vegyesfelvágott emberhalmazt is láthatóan elbűvölte. Torkában kicsit megvan Janis Joplin, de nála némelyest bársonyosabb a hangszíne. Klassz volt a bemelegítés, YouTube-on csekkoljátok a saját dalokat, ami zenekaros verzióban még kellemesebb hallgatnivaló.

Aztán végre kilenc óra lett, és megérkeztek a szúnyogok is (saccra hirtelen huszonöt csípéssel gazdagodtak a lábaim), feljött a színpadra a zenekar, majd Kiefer Sutherland (jé, magasabbnak gondoltam – mondtam magamnak), aki csak annyit mondott, hogy one, two, three, és belecsapott a húrokba. Már ettől volt egy kis Bruce Springsteen-érzésem, amire a dalok egy részének hangulata még jobban ráerősített élőben. Előzetesen hallgatva is bevillant, hogy az a történetmesélős, springsteenes rockvonal Kiefer sajátja is, bár persze ő azért elég rendesen a countryba is belenyúlt. A színpadot egyfajta nyugalmat árasztó térnek, szobának rendezték be a szőnyegekkel, lámpával, kisasztallal, és ettől is olyan kis otthonos, bensőséges kisugárzása lett az egész produkciónak, amire a zenészek és persze a főhős is alaposan ráerősített.

A történetmesélés nemcsak dalok formájában került elő, hanem néhány, a dal eredetét elmesélő kis rövid sztori kapcsán is: nemcsak a szavakból, de a mögöttes érzésekből is az jött le, mennyire fontos (és tényleg fontos) Kiefernek ez az egész zenekarosdi és a turnézósdi. Meg az is, hogy ugyanolyan, mint akárki: ő is pont ugyanolyan szarul érezte magát a kovid alatt elzárva mindentől, meg pont ugyanúgy zavarja az öregedés, mint bármelyikünket. Szóval drága, kicsit megpocakosodott Jack Bauerünknek Kiefer Sutherlandünknek úgy tűnt, szívügye ez az egész zenélés, ennek megfelelően tényleg beleadott mindent, és ugyan az elején még érződött rajta, hogy fogalma sincs igazából, mennyire lesz vevő a közönség minderre, és mennyien lesznek kíváncsi a zenéjére és rá, nem csak a sorozatkarakterére.

Nos, elég szépen összegyűltünk a végére, nagyjából kétezren lehettünk, és igen gyorsan ráéreztek az első sorokban, majd később hátrébb is a dalokra. Tapsoltak, énekeltek, mozogtak és bizony a srácok is. Ahogy ez a színpadon is átment, úgy lazult le mindenki, és Kiefer is egyre felszabadultabban ugrált – többnyire összevissza, mert félelmetesen semmi ritmusérzéke nincs, de ettől függetlenül rettentő aranyos volt. Egyébként egész jól énekelt, sőt, kimondottan rendben volt, mint ahogy a fényeket és a hangzást is csak méltatni tudom. Az estén elhangzott tizenkilenc dalból (három feldolgozás is volt köztük) számomra a Something You Love, a tényleg fülbe ragadó refrénnel bíró Bloor Street (amerre Kiefer felnőtt és a Designated Survivort is forgatták), a romantikus So Full Of Love és a Going Home lett rokonszenvesebb élőben. Meg úgy összességében a koncert harmadik harmada, ahol Kiefer totál lelazult, lekapta magáról a zakót, és előjöttek a rockosabb dalok, a Down In A Hole (nem az AIC-féle) kimondottan ősrockos lüktetése plusz életet lehelt mindenkibe, mint ahogy a Friday Night és az Agave is. Jók voltak a hangszeresek, Kiefer pedig lassan, de előhozta magából a kicsit még félénk, de azért színpadon zúzó rocksztárt, a közönség meg hálás tapssal jutalmazott mindent.

A turné nagyrészt az Egyesült Királyság felé fog bolyongani, eleve kevés dátumot kapott a kontinensre, így abszolút szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy hozzánk is eljutott ez a hangverseny. Ki tudja, hátha lesz ennek folytatása, ha Szolnokon összegyűltek ennyien, talán legközelebb a fővárosban még többen lehetnénk. Azzal meg szerintem mindannyian egyetérthetünk (amivel volt egy kis déjà vu-érzésem Tammy Preston/Chrystabell kapcsán), hogy ugyan nagyon sokan Jack Bauert mentünk Szolnokra megnézni, de úgy távoztunk a koncertről, hogy Kiefer Sutherlandet láthattuk. Kiváló este volt, és ugyan szívfájdalmam, hogy fotózni sajnos nem sikerült ezúttal (de a telefonomon azért vannak Jack Ba… Kieferről képek, hát bocs, nem tudok nem rajongani), élményként felejthetetlen kategória volt ez a nap.

Fotó: RepTár / Kozma Mihály