Shock!

Pár évvel ezelőtt maga Gene Simmons nyilatkozta, hogy ha igényvónará, mindig lesz KISS, még akár úgy is, hogy a maszkok mögött mások lesznek majd, és ahogy a mai, tulajdonképpen teljesen természetes tendenciákat elnézem, ez simán el is képzelhető. Hiszen ma már teljesen bevett dolog, hogy régi (értsd: húsz-huszonöt évnél idősebb) bandákban fel-felbukkan egy időközben felnőttkorba ért sarj, és a show megy tovább, akár úgy is, hogy a konkrét stafétát átveszi az ifjabb generáció. Valós őrségváltás még nem nagyon történt, de közeledik szinte mindenhol, és szépen meg is szokjuk majd, ahogy mi magunk is idősödünk. Mondjuk pont a KISS esetében nem nagyon tudok arról, hogy bármelyik ifjú Simmons vagy Stanley rockzenészi pályára készülne vagy lépett volna (és persze pikáns lenne egy Frehley- vagy Criss-gyereket idetenni, simán kinézem belőlük), de ennek a maszkok miatt nincs is különösebb jelentősége. Ugyanakkor szerkesztőségünk legfiatalabb, egyelőre csak tiszteletbeli tagjait sem szabadna megfosztani attól, hogy láthassák a KISS-t, még ha esetleg addigra az igazi tagok már vissza is vonulnak, és ezt nem csak azért mondom, mert rengeteg kissrácot láttunk ezen a bulin, némelyiket full sminkben. Hanem mert erre a fajta rock'n'roll cirkuszra mindig is lesz igény, mint ahogy a zenére is. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint hogy a koncert utáni héten nálam is szinte csak KISS szólt, és volt mire rácsodálkoznom századszor-ezredszer is.

Az életmű ugyanis tényleg páratlan. Egy dolog, hogy a régesrégi, egységesen 30 perc körüli lemezekre is micsoda nótákat hoztak össze, de fantasztikus, ahogy végig lehet követni zenei-zenészi-dalszerzői fejlődésüket: hallani, ahogy vastagodott-színesedett a hangzás és a hangszerelés a sikerek és a bevételek növekedésével, és egyszersmind zenetörténetileg is baromi érdekes, mennyire jól mutatja az amerikai zenei trendek változását a KISS-lemezek kronológiája. És ennyi idő távlatából már senki sem köpköd a „diszkós" korszakra, sem az egyéb „eltévelyedésekre" (hogy mást ne mondjak, nálam a Top 5 jelenleg úgy néz ki, hogy Revenge – Dynasty – Creatures – Carnival – Elder, hatodik helyen az összes többi), hanem pont ellenkezőleg, folyamatosak a rajongói coming outok, miszerint „ezt én valójában mindig is szerettem", „igazából jó ez" satöbbi. Mindemellett pedig teljesen jó lemezeket csinált a banda a 2000-es években is, és ezeket már egy többgenerációs, sokkal nyitottabb tábor fogadta.

Manapság tehát már nyoma sincs  a legendás „szakma általi lenézés vs. közönségsiker"-jelenségnek, a KISS minden kritikán felül áll, hiszen nem kérdés: nemcsak a brand, hanem a zene is kiállta az idő próbáját és túlnőtt saját magán. Ily módon tehát egyrészt az ember különösebb elvárások nélkül indul el egy KISS-koncertre, másrészt ugyanakkor nagyon durván profi showra számít, mert ugyan a lakossági jelleg adott, főleg egy ilyen össznépi, 25 ezer fős szabadtéri bulinál (a helyszín lényegében olyan terület, mint a mi BNV-nk, csak ötször akkora), ennél fogva a közönség nagy része pont leszarja, hogy szól, milyen a banda, csak legyen sör. Ugyanakkor pont az ilyen produkcióknál nincs helye semmilyen mellényúlásnak. Persze ha valaki, akkor a KISS mindig is odafigyelt a profizmusra, ezért is jutottak el eddig, tehát azon kívül, hogy Paul Stanley a koncert első harmadában finoman szólva is kritikán aluli teljesítményt nyújtott, az égvilágon semmibe nem lehetett belekötni. Kiss kolléga (hahahah) szerint úgy énekelt, mint Hablaty, a sirály A kis hableányból, szerintem azonban csak az első harmadban volt katasztrófa (de még a konferanszok közben is), utána szépen bemelegedett, és teljesen vállalhatóvá vált a hangja. A Crazy Crazy Nights például már egyáltalán nem volt gáz, bár persze ezt szokás szerint lejjebb is vitték. Nyilván ennyi idősen már nem mennek úgy azok a magasak, másrészt pedig nyilván annak idején tette kicsit túl magasra a mércét saját magának, de természetesen a showman része a régi volt. Az önmagában is Sportaréna-méretű front of stage részen, a keverőnél állva még szerencsénk is volt, hiszen pont oda kötélpályázott át a Psycho Circus és Black Diamond intró erejéig.

És igen, nyomják az általam elfeledettnek hitt Psycho Circust is, ahogy tehát mondtam, manapság már bármelyik korszakból bármi belefér, persze csak módjával, hiszen ez nem KISS Konvention buli, hanem lakossági népünnepély. Sajnos pont a Revenge-et hanyagolták ezúttal (leszámítva az outróként szolgáló God Gave-et), de azért jól esett a War Machine és az I Love It Loud a Creaturesről és az abszolút különlegesség Flaming Youth a Destroyerről, amely alatt rendkívül viccesen hatott a régi képgaléria – itt lehetett először szembesülni azzal, hogy a KISS tényleg velünk élő rocktörténelem, sőt, egy pillanatra el is lehetett érzékenyülni, mert Eric Carr is feltűnt párszor rókamaszkjában. Igazán hosszúra persze nem nyújtották a dolgot, a takkra nyolcórás kezdés után fél tíz körül már a ráadások mentek, de igazából abszolút nem bántuk, hogy a Shock Me gitárszólót sem nyújtotta túl Tommy Thayer, és hogy Eric Singernek sem kellett véget nem érő, gagyi dobszólóval fárasztania magát és másokat. Így persze lehetett volna 100 perc körülre hízlalni a nettó műsoridőt, de minek? Apropó Eric: az ő nagy pillanata természetesen a Black Diamond volt, baromi jó hangja van, lehet, hogy Paul mentesítésére érdemes lenne több, eredetileg Criss által énekelt dalt is bevenni a műsorba (akad ilyen bőven). Amúgy neki nyilvánvalóan ujjgyakorlat lenyomni a bulit minden este, de remélem, hiányzik neki a „rendes" zenélés is, és előbb-utóbb hallhatjuk máshol is játszani (nem lenne például rossz egy Corabi-Kulick-hakni, ha már anno úgyis lemaradtam róluk).

Simmons mester pedig örök: műsorszámai, gegjei, nyelvnyújtogatásai még így, vén hülyeként (magamra értem természetesen) is mosolyt csalnak az ember arcára, ha valaki, hát ő aztán tényleg mindent tud a szórakoztatásról. Méltó utódja a Hollywoodot felépített magyaroknak, minél előbb hungarikummá kellene nyilvánítani haverja, Desmond mellett, sőt, eleve őt kellett volna imázsépítőnek használni, ezerszer érdekesebb, viccesebb, és még magyarul is jobban tud (emlékszünk ugye a remek Bockhor-rádióinterjúra a legutóbbi pesti koncert kapcsán?). Érdekes, hogy szerzőtársával ellentétben az ő hangjának kimondottan jót tett az idő múlása, hiszen nemhogy lemezminőségben, de még annál is erőteljesebben nyomta a saját dalait. Nyilván ők ketten, tudatos zenekarvezetőként sose roncsolták úgy a szervezetüket, mint sok közvetlen és távolabbi kollégájuk, de még így is meglepő volt a jó formájuk.

És hogy miért nyomják még mindig? Nekik aztán tényleg semmi szükségük nincs arra, hogy órákat üljenek a sminkszobában, felapplikálják magukra a ma már nyilván nem súlyos, de attól még macerás öltözékeket és ezredszerre is elnyomják ugyanazokat a negyvenéves dalokat, mégis megteszik. Hogy nem pénzért, az biztos, de legalábbis nem Dagobert bácsisan. És még csak nem is azért, mert nem értenek máshoz, vagy tudnának „értelmesebb", „koruknak megfelelő" elfoglaltságot találni (na nem mintha hiányozna a világnak egy Gyilkos robotok-folytatás vagy -remake). A magam részéről simán el tudom képzelni, hogy egyfelől a mai napig motiválja őket a színpad és a plusz energia, amit X ezer ember szeretetéből nyernek, másfelől pedig, hogy afféle misszióként tekintenek az egészre, mint ahogy mondjuk egy-egy jobb szándékú politikus teszi. A különbség csak annyi, hogy a KISS és a hozzájuk hasonló előadók, produkciók duma helyett tényleg sokat adnak az embereknek. Na, emiatt is kell, hogy tovább vigye valaki ezt a cirkuszt.

Fotó: © FotoZajda.cz, teljes fotógaléria: https://www.zonerama.com/fotozajda/Album/3063636