Shock!

Ahogy néhány nappal ezelőtt Ádám tollából már olvashattad, csütörtökön a Testament és a Machine Head igencsak meggyőzőre sikerült koncertjeivel teljes gőzzel beindult a Fezen. És bár a Dark Roots Of Earth egyértelműen meggyőzött engem is, a fesztivál előtt hallgatva a fellépő négy thrash élcsapat legutolsó produktumait, egy makacs kis hang mégis azt mondogatta bennem, hogy a Kreator adja majd a fesztivál koncertjét. Végül igazam is lett, de erről majd később.

Pénteki nyitányként fél öttől meglestem a Pokolgépet, akik a korai időpont ellenére egész hangulatos bulit adtak, annak pedig külön örültem, hogy az utánuk következő Kiscsillagra sem voltak sokkal többen kíváncsiak, mint a veterán heavy metal bandára. Egyetlen problémám volt csak a bulival: most is csont ugyanazokat a dalokat vették elő, mint mindig. Néhány meglepetésnóta, némi kis frissítés nem ártana a programnak... Egyebekben az „új" felállás mostanra totál összeállt. Attilának – amellett, hogy remekül énekel – tök jól áll a heavy metal cirkusz porondmesteri szerepe, Marcinál pedig egyre kevésbé jellemző az a darabosság, amit tavaly például még eléggé lehetett érezni. Zalán tökéletesen hozza a régi nóták szólóit, Kukón és legrégebbi harcostársán, Pinyőn pedig egyértelműen látni, hogy kiváló a hangulat a zenekaron belül. A buli előtt a publikum soraiban még az ex-Carmen torok Szizsó is feltűnt, aki lelkesen integetett Pinyőnek. Ki tudja, lehet, hogy a végén még Carmen reunion is lesz valamikor?

Isten látja a lelkemet, mindig megpróbálkozom megszeretni az Eddát, de sosem jön össze. Ezúttal is belekezdtem az egyébként Pataky Attila magyar nyelvű The Show Must Go On interpretálásával meglehetősen szürreálisan induló buliba, de most sem kapott el a lelkesedés. Pedig gondolhat az ember akármit a csapatról, azt el kell ismerni, hogy Attila még ma is remekül énekel, az Alapi István vezette zenekar kiváló, és még jó dalaik is vannak, nálam azonban ezúttal sem működtek. Mindez persze legyen az én bajom, hiszen az igencsak szép számmal megjelent, minden korosztályt felölelő publikum kiválóan szórakozott egész fellépésük alatt.

Gondoltam, hogy a Kreator előtt jó lesz melegíteni némi kis Akelával, így fél tízre átzarándokoltam a fesztivál szaunájaként funkcionáló Fezen klubba, ahol Főnökéket csurig telt nézőtér fogadta. Sajnos végül nem sokat láttam a buliból, miután a másodikként felcsendülő Fenevad alatt előbb egy hátulról előrevágott sör fele ömlött rám, majd fél liter fröccs csattant a tarkómon. Hiszti vagy sem, jobbnak láttam odakint megvárni Herr Petrozzát és anyaszomorító bandáját.

Mint néhány hete írtam, a tizenharmadik Kreator stúdióalbum, a Phantom Antichrist egészen kiválóra sikeredett, és a fesztivál legkomolyabb színpadképeként felállított borítós háttérvászon, valamint a két oldalt elhelyezett, koponya-hegyeket ábrázoló molinó sem engedett szemernyi kétséget sem afelől, hogy itt most valami nagyon komoly pusztítás fog bekövetkezni. A hangzás előző napi gyengélkedése miatt kicsit féltem a bulitól, az Extreme Aggressionhöz vagy a Pleasure To Killhez hasonló nótákból ugyanis rossz sounddal mindösszesen egy nagy massza lesz, de szerencsére ilyesmiről szó sem volt. A Kreator rögtön az első hangoktól úgy dörrent meg, hogy Chuck Billyék valószínűleg a nyálukat csorgatták volna a backstage-ben, ha még ott vannak.

Kifejezetten szeretem a Kreatorben, hogy koncertjeiknek van egy jól bevált íve, amelyhez általában ragaszkodnak is. Legtöbbször a néhány újabb kori közönségkedvenccel kezdenek, amelyek közé beiktatnak pár épp aktuális friss szerzeményt, hogy a koncert végére eljussunk az ős-klasszikusok thrash-orgiájához, amiknek köszönhetően végül mindenki kifacsarva távozhat a záró taktusok után. A forgatókönyv tehát általában nagyjából sejthető, és erre ezúttal sem cáfoltak rá. A Violent Revolution a maga visszafogottabb tempójával mondjuk nem egy tipikus kezdőnóta, de a rajongók szeretik, illetve a banda legnagyobb klasszikusai közé nőtte ki magát az évek során, szóval bemelegítésnek épp jó volt. Kellett is a felvezetés, mert a kettes Hordes Of Chaos, valamint a koncertműsorból kihagyhatatlan Phobia már teljes erőbedobást igényelt a küzdőtéren is. Ezután következett az új lemez címadója, amely a From Flood Into Fire-rel karöltve képviselte a friss anyagot. Nem reprezentálták tehát túl a Phantom Antichristot, és ha valamit, hát ennyit azért reklamálnék a bulival kapcsolatban, hiszen mondjuk a Death To The World, a Civilization Collapse vagy a Victory Will Come simán hozták volna a szintet az olyan régi klasszikusok mellett, mint például a Flood előtt elhangzó Extreme Aggression – People Of The Lie kettős. Ezúttal azonban új nóták helyett be kellett érnünk a Terrible Certanity – Enemy Of God – Voices Of The Dead triásszal, amelyeken keresztül eljutottunk a Coma Of Soulsig.

Ekkorra már meglehetősen magasan pörgött a publikum energiaszintje, az Endless Painnel pedig végleg elszabadult a pokol. Az az igazság, hogy kifejezetten szeretem az újkori Kreator lemezeket, de amikor a buli vége felé átváltottak sika-üzemmódba, és sorra tolták az arcunkba a régi idők mindent elsöprő gyűlölethimnuszait, az valami egészen perverz módon gyönyörű volt. Kezdésnek jött az Endless Pain, majd a Pleasure To Kill, a Betrayer és a Terror Zone, és hirtelen azt vettem észre, hogy széles mosollyal gyepálom az előttem lévőt a circle pitben. Az a tömény energia, ami a buli utolsó húsz-huszonöt percében felszabadult, egyszerűen leírhatatlan. A zárás természetesen a Flag Of Hate – Tormentor kettős volt, mint mindig, és meg kell mondjam, a Kreator a koncert végére zsebre tette az egész előző napi mezőnyt úgy, ahogy volt, machineheadestül és testementestül. Alig várom a novemberi, Morbid Angellel közös bulit.

Bár eléggé legyalultak az esseni thrasherek, azért csak rávettem magam, hogy utánuk a veterán magyar tettestársak, vagyis a Moby Dick műsorát is lecsekkoljam. Mindez olyan jól sikerült, hogy éjjel kettőig ki sem jöttem a Media Markt sátorból. Mikor beléptem, Smiciék épp a Durván akár a vulkánt tolták, és az tűnt fel legelőször, hogy ezúttal nem Hoffer Peti ül a cájg mögött. Mint később kiderült, Hofinak más elfoglaltsága akadt, ezért az a Tarcsai Ádám (lásd még Bloody Roots) ugrott be kisegíteni a bandát, aki szükség esetén már 2010 óta helyettesít a csapatban. Maximális respekt és köszönet neki ezért. A főleg az első három lemezre épülő koncert (volt Kegyetlen évek, Beteg a Föld, Ugass kutya, Kiképzés, Ilyen ez a század, Good Bye és Gazember is, meg Zsibbad az agyam és Na, mi van? az Indul a bokszról, amiknek kifejezetten örültem) annak ellenére tök jó volt, hogy Mentes Norbi a szokásosnál visszafogottabban adta elő magát, illetve néhány baki is becsúszott: a Körhintát sikerült kicsit megvariálni, hogy mást ne is említsek. Az csak hab volt a tortán, hogy mindezt sikerült egy olyan fan mögött állva végignéznem, akinek vállán a koncert közben egy húszliteres Ibolya virágföld pihent. Ilyet is csak rockfesztiválon lát az ember...

Tekintve, hogy eddigre már három masszív kánikulában eltöltött fesztiválnapon, valamint megszámlálhatatlan korsó sörön és sarki fényen voltam túl, a szombati napot barátaimmal az agárdi strandon töltöttük, és csak a Sepu koncert kezdete előtt egy órával mentünk ki a Fezenre. Mindez pontosan elég volt arra, hogy lássak annyit a Korpiklaaniból, amit maximálisan elegendőnek is érzek életem hátralevő részére.

Megmondom őszintén, a Sepultura – az egy szem Chaos A.D.-t kivéve – sosem volt nagy kedvencem. Ismerem és elismerem őket persze, de valahogy sosem fogtak meg igazán, mindez pedig a Derrickkel készült cuccaikra fokozottan igaz. Bár a Nationt anno elég gyakran hallgattam, az azt követő lemezek totál elmentek mellettem, és nagyjából ugyanez mondható el a Kairos nagy részéről is, bár pár kifejezetten erős nóta kétségkívül hallható rajta. Szóval eléggé kétesélyesnek indult életem első Sepultura bulija, a végére azonban egyértelművé vált, hogy adnom kell még egy esélyt a brazilok lemezeinek. Mert hogy kurva jó volt a Sepultura is. Mondjuk a régi nótákat fura volt élőben ezzel a felállással hallani (nem is Derrick, sokkal inkább a második gitár hiánya miatt), de végül egészen ráállt a fülem a szellősebb hangzásra. Mivel a programmal abszolút biztosra mentek a srácok, és a sound is jó volt, a győzelem nem lehetett kérdéses. Derrick szuggesztív előadásmódja, valamint meglehetősen vérfagyasztó tekintete mellett roppant sokat hozzátett a bulihoz a marha látványosan és vehemensen doboló Eloy Casagrande, aki a bandából fizimiskáját tekintve totál kilógó Paulo Jr.-ral kiegészülve pakolta az alapokat Andreas Kisser alá.

A régi fanok mosolya kapásból fülig szaladt, hiszen a Beneath The Remainsszel nyitott a banda, majd jött a Refuse/Resist. Érdekes volt látni, hogy bár a nyitó két nóta a legnagyobb Sepu-klasszikusok közé tartozik, ekkor még mégsem indult be a publikum, inkább csak élénk érdeklődéssel figyelték, mit alakít a csapat. Bár már másfél évtizede együtt van e felállás gerince, úgy látszik, sokan akadtak rajtam kívül is olyanok, akik nem látták még őket, és először meg akartak győződni róla, hogy a Sepultura 2012-ben is remekül működik...

A klasszikus alapvetések után jött a Kairos címadója, és egyben egyik kedvencem, majd a Relentless, szintén a 2011-es lemezről, később pedig felváltva a Max- és a Derrick-éra dalai, mint a Dead Embryonic Cells, az Attitude, a Choke vagy a Mask. A koncert vége pedig – csakúgy, mint egy nappal korábban a Kreatornél is – totális slágeráradatba torkollott: a Ministry Just One Fixének feldolgozása után érkezett a Territory, az Inner Self, majd az Arise címadója is, és mondanom sem kell, hogy ezek alatt már igen komoly mosholás ment a színpad előtt. A nagyjából másfél órás koncertet végül a Roots lemez ráadásként eljátszott két közönségkedvence, a Ratamahatta, valamint a Sepultura Enter Sandmanje, vagyis a Roots Bloody Roots zárta, feltéve azt a bizonyos pontot az i-re. Bár számomra nem kétséges, hogy előbb-utóbb lesz Sepultura reunion a Cavalera tesókkal, addig tökéletesen megfelelő ez a felállás is. Mert bár Derickkel teljesen más a csapat, azt mégsem merném egyértelműen kijelenteni, hogy gyengébb lenne.

A szombat estét és így a fesztivált is egyben a Cherry Bomb koncertjéből az átfedés miatt még hátralévő pár nótával zártam, hiszen hogy máshogy is lehetne méltóképpen befejezni egy rockfesztivált, mint egy korsó sörrel a kézben dögös csajokat nézve, akik ráadásul még a rock and rollt is faszán nyomják...

Remélem, hogy a most már évek óta tartó tendenciának megfelelően jövőre is sikerül egy külföldi húzóneveket is felvonultató fesztivált összehozni a Fezen szervezőgárdájának. Mivel a jó hangulat, a remek infrastruktúra és a baráti árak adottak, ha így lesz, jövőre is megyek, az tuti.

Fotók: Fűrész Zsolt, Csohány Dániel