Shock!

Nem akarom megint részletezni, mennyire nem tudtam ráakadni a Derrick Green-féle Sepultura hullámhosszára az első három lemez idején, pláne, hogy rengetegen jártak az én cipőmben. A dolog ma már csak azért sem bír különösebb jelentőséggel, mert az utolsó két lemezen hallhatóan teljesen összeértek: a mostanra szinte egyszemélyben Andreas Kisser gitáros zenei világa által dominált csapat a kicsit thrashes, kicsit hardcore-os, kicsit disszonáns toporgás után végre elindult egy kifejezetten izgalmas irányba, és hiába volt mind a Dante XXI, mind az A-Lex tüskés, nehezen emészthető album, mindkettőt sokat hallgattam.

Jó hír, hogy sok tekintetben a Roy Z producerelte Kairos is a fenti mezsgyén halad, némileg ugyanakkor mégis eltér két elődjétől. Ismét koncepciózus albumot készítettek, de a dalokon végigvonuló egységes témakör, az idő kérdése mégsem szorította őket olyan típusú keretek közé, mint legutóbb a Mechanikus narancs vagy azelőtt egy körrel az Isteni színjáték. Ennek következtében a dalok sokkal inkább különálló benyomást keltenek, mint az utolsó két lemezen, ám nemcsak emiatt egyszerűbb befogadni őket: egyértelműen világosabbak lettek most a tempók, jobban körülhatároltak a védjegyszerű riffek, és összességében is old schoolosabb a megközelítés, mint voltaképpen bármelyik derrickes Sepultura anyagnál. Ebből fakadóan mindenképp a Kairos a zenekar új korszakának legkönnyebben emészthető produkciója, amiben valószínűleg a Bruce Dickinson vagy Rob Halford félresiklott szerelvényeit is újból vágányra állító producer is nagy szerepet játszott. Számomra egyértelműen rokonszenves ez a direktebb megközelítés ennyi töménység után, azt azonban nem hallgathatom el, hogy a Kairos még átláthatóbb jellege mellett sem sikerült erősebbre az előző két albumnál.

A banda hangzása ma is összekeverhetetlen, egyértelműen hallatszik, melyek azok az elemek, amiket Andreas tett hozzá a Cavalera tesók dolgaihoz a klasszikus időkben. Ahogy mondtam, ezúttal még jobban kidomborodnak a sokszor klasszikus vonalvezetésű, thrashesen csonttörő, ilyen-olyan középtempóban menetelő ritmustémák, de a pszichopata díszítések, színezések is ülnek, és hagyományos gitárszólóból is feltűnően több akad most, mint tulajdonképpen bármelyik Sepu anyagon a '90-es évek közepe óta. Utóbbinak már csak azért is örülök, mert a disszonáns, betegen gerjesztett hangsorokban verhetetlen Kisser tradicionálisabb vizekre evezve is nagyon jókat játszik, tényleg élvezet hallgatni a dolgait. Egyvégtében azonban kissé mégis egybefolyik a lemez, pedig a normál változat hossza csupán háromnegyed órás. Ennek okát elsősorban a sok hasonló tempóban, a rengeteg egymáshoz túlságosan is hasonlító zakatolós riffben látom, amelyek külön-külön, az egyes dalokban abszolút megtalálták a helyüket, egymás után sorjázva viszont kissé egyhangúvá teszik az összképet. A Dante és az A-Lex bizony jóval változatosabbak voltak, még ha több időt is kellett rájuk szánni ahhoz, hogy megmutatkozzanak az értékek...

Ezt leszámítva egyébként nincs különösebb gond az albummal. A Spectrum viszonylag fogós nyitását követően a címadó dal territorys kezdésére és propagandásan kétlábdobos folytatására, szimpla, de működőképes refrénjére nem nehéz rákattanni, és a továbbiakban is akadnak hasonlóan megnyerő darabok. A csúcspont egyértelműen a Dialog, amely a groove-os döngölés mellett hipnotikus beszélős részekkel, ragadós refrénnel és remek szólóval operál, és a mai Sepultura minden erősségét felvonultatja. Közel ennyire izmos a kiváló iramú Born Strong vagy a lassabb középtempóban ökörként húzó, örvénylő Embrace The Storm is. A fűrészelősebb témák közül a hagyományos ízeket felvillantó No One Will Stand a legerősebb – Andreas megint nagyon jókat játszik benne –, aki pedig a kísérletezősebb, pszichóbb dolgaikra izgul, az a törzsi kezdésű Structure Violence-et zárhatja szívébe az anyag végén. De egymás után hallgatva mégis szürkébbnek hatnak ezek a külön-külön nagyon is korrekt szerzemények, a Maskot vagy a Seethe-et meg sajnos önmagában is csak töltelékként tudom jellemezni. A Ministrytől feldolgozott Just One Fix viszont odavág, pedig eleinte ráncoltam a homlokomat, hogy miért kellett negyedik nótaként bepasszírozni a sajátok közé.

A Prodigy-féle Firestarter csak bónuszként fért fel a speciális kiadásra, de ez sajnos a Sepultura változatában sem sokkal jobb az eredetinél. Egy dal akkor dal, ha van eleje, közepe és vége, ennek meg leginkább egyik sincs... Ha már mindenáron Prodigyt akartak, a Breathe-et sokkal inkább el tudnám képzelni az előadásukban, mint ezt. Kicsit a borítón is agyaltam volna még: ezek a koponyás-szörnyes elképzelések alapból nem mondanak túl sokat 2011-ben, pláne, ha még bénák is, mint jelen esetben. Roy Z egyébként nem igazán változtatott a banda megszólalásán, Andreasnak nyilván úgyis megvannak a maga határozott elképzelései, amikből aligha enged. Derrick is jól hozza az elvárható szintet, és sok helyütt Jean Dolabella is egészen úgy dobol már, mint annak idején Igor – nemcsak abban a stílusban, de gyakran közel annyira jól is.

Összességében tehát pofás anyagról beszélünk, sokat is hallgattam mostanában, csak éppen az előző két Sepu cucc izgalmasabb, sokszínűbb volt. De akár azt is mondhatnám, hogy a Kairos és a Blunt Force Trauma legjobb dalai együtt simán kiadnának egy közel maximális pontszámú anyagot... Ettől függetlenül azonban respekt Andreaséknak, hogy továbbra is csak a saját útjukat járják.