Shock!

Kivételezett helyzetben vannak a magyarországi Laibach-rajongók, hiszen miután az előző turnékörben kétszer is ellátogatott hozzánk a szlovén avantgarde legenda, az aktuális lemezbemutatók sorát egyenesen nálunk kezdték meg most. Az ekképpen prímán kiszolgált táborra pedig egy szavunk sem lehetett, hiszen igaz, hogy csak a koncert napjára, de végszóra összejött a hivatalos teltház a hajón, még egy koncertekkel eleve rogyásig telített időszakban is. A rajongókban ugyanakkor érzékelhetően bujkált némi félsz is azzal kapcsolatban, hogy a friss anyag nem lett éppen egy cukorkás doboz, főleg a közvetlen előd Spectre slágergyűjteményének irányából nézve. Egy dolgot azonban már előzetesen biztosra lehetett venni: az élmény (ismét) felejthetetlen lesz.

Szóval, adott ez a Nietzschétől kölcsönvett címmel (Also Sprach Zarathustra) nemrég kiadott Laibach-album, amelynek apropójából a jelen turné is összeállt, és ami eredetileg ugye egy színházi előadás kísérőzenéjeként látott napvilágot. Az eredeti összeállítást aztán a brigád a lemezmegjelenésre kissé átgyúrta, de az még ebben az állapotában sem éppen a könnyed fogyaszthatóságot szolgálja ki. Olyasmi dologról beszélünk itt, amihez egészen hasonlót az Ulver szabadított a világra a Messe I.X-VI.X képében, és ahogy azóta a norvég farkasok is bebizonyították, hogy a szégyentelen popzenétől a teljes ambientbe borulásig mindenfajta közegben megtalálják az otthonukat, a Laibach is hasonlóra készült most. Nem mondom azt, hogy bármelyik lemez túl sokszor előkerült volna nálam az elmúlt időszakban, a maguk módján mégis tudom értékelni ezeket az alkotásokat. Ennek ellenére a lemezbemutató szót hallva inkább tartoztam a közönség azon hányadához, akik némi aggodalommal közelítettek ehhez a koncerthez.

Maga a fellépés a megszokott módon, mindennemű extra felvezetés nélkül kezdődött el, a zenészek szépen, egymás után kimasíroztak a színpadra, és a könyörület legkisebb jele nélkül mindenekelőtt kivasalták az elménket az új „dalokkal". Tagadhatatlanul volt azonban egy nagyon szép íve a koncertnek, az egyre fokozódó lendület és persze a kellően nyomasztó vetítések keltette örvény pedig vitt magával minket is, a színpad előterében. Odafent épp csak annyi hely volt, hogy a különböző zajkeltő gépek társaságában elférjen az immár hatfősre szaporodott társaság, a kezdeti tempó pedig bőven adott lehetőséget arra, hogy megszemléljük a főhősöket. Felfedezhettünk egy eddig nem ismert arcot a dobok mögött, a valódi újdonságot azonban egy gitáros csatasorba állítása jelentette, aki nem csupán a megszólalást vastagította a háttérben, de egy valódi avantgarde zenészhez méltóan egészen bizarr hangzásokat állított elő a hangszerén, nem ritkán vonóval támadva a hathúrost.

Az újkori Laibach csodafegyvere, Mina Špiler meglehetősen későn, csak a koncert második felében kapcsolódott be a játékba, jelenléte ezzel együtt is vitán felül meghatározó tudott lenni. Eleve nem a Spectre-turné végletekig fokozott ridegségét volt hivatott reprodukálni a mostani színpadkép, a két frontember olykor kimondottan teátrális mozdulatokra ragadtatta magát, és Mina ebben a környezetben is egyfajta földöntúli ragyogást varázsolt a deszkákra. Partnere, Milan Fras talán éppen a hasonló hatás elérése véget öltözött elképesztő, bokáig érő vörös kabátba és nadrágba, amit szintén nem lehetett eléggé megbámulni. Miközben pedig mindezt lassanként tudomásul vettük, a műsor szinte észrevétlenül csúszott át a „jótékonysági" felvonásba, ahol olyan tételek is előkerülhettek végre, mint például a Brat Moj, a Ti, ki izzivaš, az Anti-Semitism vagy az alapszettet záró Wirtschaft ist tot, tehát nagyjából mindegyik Laibach-korszak terítéken volt úgy, hogy a tálalás ennél sokkal egységesebb, a szerkezet pedig keretesebb nem is lehetett volna.

A ráadás ehhez képest már tényleg jutalomjátéknak tűnt, különösen Mina számára, aki végül csak megkínálta a nagyérdeműt egy Bossanovával, ami ilyen felvezetés után különösen hatalmasat ütött, hogy a See That My Grave Is Kept Cleannel búcsúzzanak el végleg, egyfajta mottót is adva az este számára. Ez nem az a zenekar, amely túl sokat adna (az amúgy is felesleges) tiszteletkörökre, így aztán már tíz óra előtt nem sokkal pontosan azt tettük, amit ilyen esetekben tenni szoktunk: a padlót bámulva azon tanakodtunk, mi is történt az elmúlt percekben. Mert a Laibach bizony ma is az egyik legnagyobb illuzionista a kortárs porondon.

Fotó: Bregó Krisztián