Shock!

Nyár óta nézegettem, hogy mi az isten csapása lehet az a Miyavi, és persze elsőre én is lánynak néztem a flyeren szereplő japán srácot (illetve félig japán, félig koreai, de ez nagyjából mindegy is), majd miután kb. két YouTube videót megnéztem, úgy döntöttem, ez annyira bizarr és távol áll mindentől, amit eddig valaha láttam, hogy meg kell nézni. Aztán persze később (tulajdonképpen már a koncert után, előtte direkt nem riogattam magam semmivel) informálódtam, hogy ez a nettó transzvesztita külső egyfajta stílusjegy (visual, J-pop, bármit is jelentsenek ezek), és ebben a műfajban halálosan normális az is, ha a srácok fullosabban sminkelik magukat mint a csajok. Persze mit csodálkozunk, Japán az a hely, ahol metalkoncerten illedelmesen tapsolnak, majd elmennek fosóversenyt nézni, más kultúra, más világ. Nekik mi vagyunk idegenek, nekünk ők és ez soha nem fog megváltozni.

Lelkiekben előre felvértezve indultam neki, takra pont kezdésre rohantam be a fotósárokba, illetve rohantam volna, de alig tudtam átpréselődni a tizenéves kiscsajok között, akik már akkor fülrepesztően sikítoztak. És még el sem kezdődött a koncert… Amint a zenekar színpadra lépett, konkrétan valami ősidőkbeli Beatles koncerten érezhettem magam, a decibelkorlátot erőteljesen átlépő sikítozással megspékelve már előrevetítette, hogy miképp fog folytatódni az este.

Várakozásaimmal ellentétben azonban sokkal hétköznapibb, mondhatni „normálisabb” volt a teljesen hétköznapi hangszereket használó (bár metalhoz, rockhoz szokott füleimnek azokat kissé más tónusban megszólaltató) zenekar. A frizurák nyilván furák és trendközeliek, de a totál lányos arcú Miyavi így színpadon kevésbé volt feminim, mint vártam.

A zene elképesztő változatossága az első három szám alatt még nem mutatkozott meg, akkor még inkább az indusztriál-cyber gót bárminek gondoltam ezt a produkciót, ellenben ott szépen csendben rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nekem ez tetszik. Persze volt valami sajátos, nem mindennapi varázsa az egésznek, ami miatt a fotósárokból kikerülve is kíváncsian néztem végig az egész koncertet (és természetesen három szám után megérkeztek a fények is, ahogy az már előírás mostanság…). Persze ehhez kell azért olyan kattanás is, hogy nem zavarjon, ha pl. Miyavi japánul énekel, nem is keveset (ennek speciel kifejezetten örültem, szvsz a japán az egyik legszebb nyelv).

A dalok totális rendszertelenségét tán jól jellemzi, hogy az egyik dal konkrét Primus basszusfutammal indult, aztán karibi-jellegű zenébe folyt át az egész, de volt még RHCP hatás (nem volt vészes, annak ellenére, hogy a RHCP az emberiség elleni bűntettek egyike), de bluesos gitárbirizgálást is hallhattunk, ami akkor hajlott át igazán szürreálisba, amikor Miyavi magasra emelt gitárral megpengetett valamit, a tinik sikítottak, Miyavi hátrabiccentette a fejét, mire még jobban sikítottak. Igaz, arra is hangorkán támadt, amikor törölközőt terített a vállára. Tényleg elképesztő művészi teljesítmény... Mindamellett van abban kraft, ha a PeCsában háromnegyed háznyi kiscsaj teli torokból visít…

Egyébként a zenekar többi tagja teljesen rendben teljesített, metalosan szólva „feltúrták a színpadot”, de mindez összességében mit sem ért volna, ha a dalokban nem lenne valami apró plusz. Nem mondom, hogy innentől kezdve naponta ezt fogom hallgatni, de ott és akkor a meghökkenésen túl kezdett rokonszenvessé válni a zene, főleg mikor az egyik dal konkrétan olyan volt, mint egy sokkal gitárszegényebb Slipknot, ami azért megrázó élményként ért.

Miyavi tenyeréből evett a közönség, néha kb. szó szerint, mikor lemászott a fotósárokba és a korláton állva, a közönségnek dőlve énekelt, de üvöltött az egész produkcióról, hogy hihetetlenül kitalált minden, a srác egy született pózőr - és ezzel együtt született előadó. Ahhoz is vette a fáradságot, hogy magyarul mondjon néhány szót (utólag megtudtam, hogy mennyire komolyan vette a koncert előtti magyar nyelvleckét), ami ki tudja mennyire kiszámított, mindenesetre kedves dolog, de ezért cserébe minket is megtanított pár japán kifejezésre. Igen, sokat beszélt, de talán ez betudható a kissé fáradt torkának, ami még ennek ellenére is megmutatta erejét, jó hangja van a srácnak, noha a hangszíne valami teljesen fura, hol férfias, hol nőies jelleggel bír. Gitártudását is megvillantotta, hathúros akusztikus gitáron technikával játszott slapelve, kifejezetten izgalmasan (még nagyobb sikítozással körítve).

Kb. kétórányi volt a műsor, kitett magáért a zenekar, és annak ellenére, hogy totálisan mást vártam és tartottam tőle, hogy rommá unom majd magam, az év egyik legérdekesebb koncertjeként tartom számon ezt az estét, és ha legközelebb erre járnak, újra megnézem – de viszem magammal a bátyám középső kislányát is, ez azért mégiscsak az ő világa.

További fotók:
Miyavi