Shock!

A Moby Dick harmincéves fennállását ünnepli, ráadásul mindezt tavaly óta. Hihetetlen, mennyi ideje itt vannak már, és ami még fontosabb, a minőség és az energia cseppet sem csökkent az évek előrehaladtával, így magától értetődő volt, hogy mikor a jubileumot ünneplő körút elérte Budapestet, ott volt a helyem a bulin.

Amikor fél kilenc tájban leértünk a Club 202-be, kicsit csalódott voltam, ugyanis jó, ha ötvenen lézengtek ekkor a klubban. Szerencsére a Demonlord kezdésére azért már valamivel többen jöttek össze, később pedig, mire a Soproni Ászok a húrok közé csaptak, majdnem teljesen meg is telt a küzdőtér. Nem mondom, hogy a csilláron is lógtak, de a nézőszám maximálisan korrekt volt. De előtte még kilenckor indult a negyedik lemezével súlyosabb irányba fordult, idén szintén jubiláló, tizenöt évvel ezelőtt alakult Demonlord fellépése, és bár nem várták őket tömött sorok, maréknyi rajongójuk annál jobb hangulatot teremtett. A friss szerzemények mellett természetesen nem maradhattak el a régi slágerek sem, mint a Search, a Ruins In The Dark vagy a Prophet In Me, melyeket nagy ováció fogadott, de azt is ki kell emelni, hogy nem csak a régi, de az új nóták szövegét is hangosan énekelték a fanok. A koncert érdekességei közé tartozott, hogy Világi Zoli az egész bulit egy karosszékből dobolta végig, cuccába pedig szokás szerint egy borosüveget is beépített, amely elég gyakran szerephez is jutott a dalokban. Összességében egyórás műsorideje alatt a Demonlord megtette, amiért jött, azaz rendesen bemelegítette a Moby Dick közönségét. Becsülettel helyt álltak.

Negyed tizenegy után nem sokkal a színpadra robbant egy ötvenes, derékig érő hajjal, frufruval és karcos orgánummal megáldott „arkangyal", aki kissé bő lére eresztett, ám annál lelkesebb konferanszával harangozta be a „soproni úthengert", majd felcsendült a Moby Dick koncertek elmaradhatatlan intrója. Legutóbbi Dick bulimon, a fezenes koncerten Tarcsai Ádám segítette ki a bandát, ezúttal azonban szerencsére ismét Hoffer Péter ült a cájg mögött. Bár Ádám becsülettel megoldotta múltkor a feladatát, a csapat igazi dobosa, és nem mellesleg egyik fő dalszerzője azonban mégis csak Hofi, és így vele az igazi egy Moby Dick buli.

A setlist nagyjából a fezenes buli egy kibővített változatának felelt meg, azaz ismét az első három lemez állt a középpontban, de ezúttal is megidézték valamennyi anyagukat az örök mostoha Tisztítótűz kivételével. Bár a koncerten nagyjából minden elhangzott, aminek el kellett hangzania, azt azért sajnálom egy kissé, hogy A holnapok ravatalán című aktuális anyagukat mindössze három tétel, a buli elején, negyedikként elhangzó Durván akár a vulkán, valamint a Gonosz erő, illetve a Bölcső és koporsó képviselte. Igazán játszhattak volna róla többet, mivel minőségében egyáltalán nem marad el a klasszikusok mellett, ráadásul a színpad előtt állók láthatóan ugyanolyan jól ismerték ezeket a dalokat is, mint a régi alapvetéseket.

Ahogy szinte mindig, a Golgotáról ezúttal is a nyitó Mennyből az angyal, valamint az Ámen szólt, a Se Nap, se Holdról azonban most csak a Jusson eszébe csendült fel, ami mellé nem lett volna rossz a szintén elég gyakran játszott Lélekromboló torpedó vagy A demokrácia álarca sem. Szerencsére ismét játszották azonban egyik kedvenc dalomat, a Na, mi van?-t, és a Fezennel ellentétben most felcsendült minden idők egyik legsúlyosabb Moby Dick témája, a Fejfa helyett is.

A buli hangulata végig nagyon jó volt, amelyet csak egy rövid, a közönség két magasan kvalifikált tagja között kialakult affér árnyékolt be egy kicsit – utóbbit látván Gőbl Gabiék is csak pislogtak. Ettől eltekintve azonban a publikum énekelt, táncolt, ahogy kell, mindez pedig láthatóan a zenekarnak is nagyon tetszett. Smici szokásához híven nagyon szerényen nyilatkozott a számok között, többször megköszönte a rajongóktól kapott támogatást, a többiek pedig a tőlük megszokott minőségben muzsikáltak. Hofi látványos dobolása élményszámba ment, csakúgy, mint Gabi erőteljes előadása, valamint Mentes Norbi hibátlan, egyéni gitározása.

Bár a Moby Dick zenéjében tagadhatatlanul hallhatóak a nagy elődők hatásai, ezeket úgy sikerült saját témáikba illeszteni, hogy végeredményként olyan erős dalok születtek, melyek ennyi év elteltével is maximálisan megállják a helyüket. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy harminc év után is jelen vannak, és a hazai metal színtér meghatározó tényezői. Jó volt velük tölteni az elmúlt nagyjából tizenhat évet – én valamikor 1996 környékén csatlakoztam be a véráramba –, és remélem, legalább még egyszer ennyi van hátra is.