Shock!

Pár nappal a Scorpions bulija után egy sokkal kevésbé hype-olt, de hasonlóan respektálandó múlttal rendelkező, legendás csapat érkezett hazánkba. Való igaz, hogy a Nazareth népszerűsége sosem közelítette meg a Scorpionsét, az AC/DC-ről nem is beszélve, de munkásságuk hatása kétségbevonhatatlan. Számos kiváló, a rockzene különböző területein mozgó csapatnak jelentettek inspirációt, elég csak a Gunsra vagy épp az Artilleryre gondolni, de kizártnak tartom azt is, hogy Dan McCafferty stílusa ne hatott volna Blitzre vagy épp David Wayne-re.

Mióta legutoljára láttam a Cry Free-t, Scholtz Attila körül szinte a teljes tagság lecserélődött. Aggodalomra azonban semmi ok, a minőség most is a régi, az „új” gitáros, Lee Oliver kifejezetten kiemelkedő és a többiekkel sincs fikarcnyi gond sem. Bár csak az utolsó három nótát sikerült elcsípnem, nyugodtan kijelenthetem, hogy Atka remek formát mutatott. A középtartományokban soha nem volt gond nála, ezúttal azonban a magasak is hiba és erőlködés nélkül kicsusszantak. Bemelegítő csapatnak tökéletes volt a Cry Free!

Néhány évvel ezelőtt Balingenben sikerült elcsípnem a Nazareth-et egy nagyon feelinges bulin. Bár akkor még meglehetősen felületes ismeretekkel rendelkeztem róluk, a koncert és a remek teljesítményt nyújtó frontember hatására szépen begyűjtögettem a lemezeiket.

Tény, hogy nagyon öregek, az is tény viszont, hogy még mindig nagyon tudják, mitől döglik a légy. Ennek köszönhetően, mikor kezdésnek McCafferty eleresztette, hogy „Sent a Telegram Today”, már meg voltam véve kilóra. Élő példája az öreg annak, hogyan lehet eladni egy koncertet úgy, hogy tulajdonképpen meg sem mozdul a deszkákon. Sokat mondok, ha összesen 200 métert megtett odafent, de az öreg kisugárzása hihetetlen. Egy szájszegletben konstans megbúvó cinkos félmosoly, néhány kedves kézmozdulat, illetve tizenháromszor elsütött „kosönöm” pont elég volt ahhoz, hogy a buli elejétől végéig a tenyeréből együnk. Mindez persze nem sokat ért volna önmagában, de meg kell vallanom, hogy korosztályából ilyen szintű énekteljesítményt élőben eddig csak egy bizonyos Ronie James-től hallottam. és az is tény, hogy hangban köröket vert az öreg az egyébként három nappal korábban szintén kiváló teljesítményt nyújtó Meinére. Kóbort ne is említsük.

Katasztrofális hangzása miatt nem szeretem túlzottan a Dieselt, ezen az estén viszont végre minden tökéletesen szólt – nyilván azért a Nazareth ős-blues/rockját könnyebb hangosítani, mint például Sotót – Dan kellően az előtérben szólt, erőteljes, karcos hangja hibátlan volt végig, még apró félrecsusszanások sem nagyon akadtak. Külön öröm volt hallgatni a tipikus skót fizimiskával megáldott Pete Agnew szépen búgó bluesos bőgőjátékát is. Jimmy Murrison gitáros és a másik Agnew, Lee inkább csak korrekt iparosok, mindenesetre hozzátették a bulihoz, amit kellett. Egyébként is Danről szólt az este, akinek egyénisége és hibátlan hangja minden reflektorfényt elvont a többiektől.

A ráadásokkal együtt uszkve másfél órás program egy korrekt best of volt My White Bicycle-lel, Java Blues-zal, Shanghai’d in Shanghai-al, de a nosztalgiázás mellett újabb dalok is terítékre kerültek. Játszották a Light Comes Downt a kiváló Boogaloo-ról, de a legutóbbi The Newzról is volt See Me a ráadásban, illetve The Gathering, ami számomra a buli egyik csúcspontját jelentette. A koncert végefelé aztán természetesen megindult a slágerburjánzás. Dan eldudálta nekünk a Hair of the Dogot, majd rögtön utána jött a Love Hurts, a banda tán legismertebb balladája. A See Me-t az 1990-ben az Artillery által is megénekelt Razamanaz követte, melyet egy jópofa kis butácska dalnak gondoltam korábban, de amit Pete Agnew összebőgőzött benne a vokalizálás mellett, az meggyőzött az ellenkezőjéről. A koncert zárása meg mi más is lehetett volna, mint a This Flight Tonight?!

Tökéletes buli volt, etalon énekteljesítménnyel! Ha kezemben lenne a koncert videón, minden nyugdíjasnak mutogatnám: Tetszik látni, így is meg lehet ám öregedni. Le a kalappal!