Shock!

„Sajnos, önhibámon kívül lemaradtam a két nyitó zenekarról.” Ez az a mára már szállóigévé vált mondat, ami nélkül egy valamirevaló rockújságíró nem kezd koncertbeszámolót. Mindez persze nagy blamázs, ajtószaggató baromság! Viszont láthatólag szükséges ahhoz, hogy az úgynevezett rockújságíró, ki magát tévedhetetlennek képzeli, nem kis egóját megszilárdítva valamiképp érzékeltesse, hogy ő bizony nagyon fontos ember, akinek nincs ideje holmi előzenekarocskákkal babrálni, akikről egyébként se hallott még a sánta kutya sem.

Mivel én nem vagyok rockújságíró, csak egy rajongó, aki írogat, nem emelném ki a fenti tételmondatot idézőjelei közül. Pedig nem tagadhatom, hogy mind a Zonaria, mind pedig a Darkrise produkcióját szántszándékkal hagytam ki. Én ugyanis egy főbandáért és két előzenekarért fizettem, a többi csak felesleges időpocsékolás. De igazamról bárki meggyőződhet, aki belefülel az említett két elő-előzenekar dalaiba mondjuk a neten. Totális középszerűség, olyasmi, amire csak akkor vagyok kíváncsi, ha ingyen és bérmentve jutok el egy koncertre. Akkor a hátsó sorból, kritikusan összehúzott szemöldökkel figyelem a csapatok színpadi ténykedését, vigyázva arra, hogy még egy eltévedt fejlóbálást se engedjek meg magamnak. Ezúttal azonban ilyesmire nem volt szükség, így hát szépen, nyugodtan (mondhatjuk, öregesen, de nem urasan) ballagtam el a villamos segítségével a Dunán ringatózó A38 hajóhoz, ahol a kötelező söröcskével a kézben figyelhettem, amint az est első igazi zenekara készülődött az aprításra.

A német Dew-Scented legénysége jól ismert a hazai deszkákon, amit egyébként a termetes, kissé corpsegrinderes frontember, Leif Jensen nem egyszer meg is jegyzett. A germán thrash/death brigád kíméletlenül gyalulta végig a programját, amelyben egyaránt szerepeltek régi, illetve egészen friss szerzemények. Hely hiányában (muhaha) nem térnék ki a rajongók módszeres szétpüfölésére felsorakoztatott dalokra, de a személyes kedvenc Impactről mindenképp meg kell említenem a gyilkos Cities Of The Deadet, valamint a záró ökölcsapásként csattanó Acts Of Rage-et. Remekül játszottak, láthatóan a rajongóik is rájuk találtak ezen az estén, s épp ezért úgy gondolom, hogy mindenki jobban járt volna, ha a németeket megcserélik az izraeli Melechesh-sel a programban.

No, cseppet sem azért, mintha a kopasz sivatagi harcos megjelenésű Ashmedi vezette négyes nem lett volna olyan jó, mint az őket megelőző thrasherek. Ám közel-keleti ihletettségű black metaljuk összetettebb, mint a Dew-Scentedé, s épp emiatt a németek koncertje alatt felforrósodott levegő az izraeliek eljövetelével némileg lehűlt. Ez persze szerkesztői kérdés, a dinamika bicsaklott meg egy picit, a csapat egyébként üdítő koncertet adott. A keleti népi hangszerekkel előadott átvezetők természetesen felvételről mentek, egyébiránt a Melechesh rajongói azt kaphatták, amiért eljöttek ezen az estén. Dalok tekintetében sajnos még van mit bepótolnom, bár azt sajnáltam, hogy az agresszív Sphynx lemezükről alig játszottak valamit, de nyilván a friss, The Epigenesis című alkotásukat erőltették, ami szintén nem sikerült rosszra.

A sivatagi vihar elvonulta után a közönség szépen felduzzadt, öröm volt látni, mennyien kíváncsiak korunk egyik legnagyobb csapatára. Valami ismeretlen oknál fogva a Nile-ra való várakozás a kelleténél tovább húzódott, de a szervezők végre jól ráérezve a koncert hangulatára, a köztes időben Hooligans vagy egyéb popförmedvények helyett keleties zenéket játszottak nekünk, a várakozást enyhítendő. Ekkor történt, amikor Karl Sanders, az együttes agytrösztje kidugta szőke fejét a backstage-ből, s aztán meg nem állhatta, hogy kijjebb merészkedve, széles vigyorral arcán ne pacsizzon le a nevét kántáló első sorokkal. Hát ilyen ember ez a nagydarab figura! De a többieket se kell félteni, mert aztán megjelent jobbkeze, Dallas Toler-Wade is, aki maga lőtte be gitárját, méghozzá olyan próbaszólóval, hogy ihaj! Ekkor már javában dörzsöltem a tenyeremet, annak tudatában, hogy itt ma felmossák velünk az izzadságtól ragacsos hajópadlót. S hát nem így lett?!

Dehogyisnem! Mikor végre valahára felcsendült az Annihilation Of The Wicked intrója (legalábbis erre emlékszem, de dobjátok a féltéglát, ha nem), már szagolni lehetett a levegőben az elektromosságot. Aztán megjelent egyik szélen Sanders, dárda alakú bárdjával, másik oldalon Toler-Wade gyönyörű Dean gitárjával, s kopaszon (hála égnek, a sapkát ő képes volt levetni a koncertre), hátul a kisebb kunyhónyi dobfelszerelés mögé befészkelte magát a zseniális George Kollias, középen pedig megszemlélhettük a csapat legújabb tagját, Chris Lollis basszusgitárost, aki egyébként négy éve segíti már ki a zenekart élőben. Egyszóval ne egy tejfelesszájú újoncot képzeljünk el, akinek hosszú haja van, és ennyi. A Nile-ra mindig is jellemző volt a dupla- vagy épp triplavokál, s Lollis érkezésével immáron nem két, de három hörgőgép is színesítette a repertoárt.

A legutóbbi lemez nyitó tételével, a Kafir!-ral szabadították el Sandersék a káoszt, s az elkövetkező, valamivel több, mint egy órában nem is kegyelmeztek. Már a legelején kitűnt, s a sablonos felállásokhoz szokott agynak tán elsőre furcsán is hathatott, hogy e zenekar kötelékében három frontember is tapossa a deszkákat. Tán még Sanders beszélt a legkevesebbet, s inkább Lollis vezette a közönséggel való kommunikáció hintaját, amit jelentőségteljes megjelenésével nem volt nehéz elfogadni. A folytatás a brutális Annihilation Of The Wicked albumos Sacrifice Unto Sebekkel érkezett, a koncertterem elülős része pedig szó szerint egy miniatűr harctérré változott. Mivel a Nile katalógusában nincs helye a balladáknak, a helyzet csak fokozódott a Those Whom The Gods Detest lemezes Hittite Dung Incantationnel.

A zenészeket pedig öröm volt nézni. Széles vigyorral, vagy az épp elpengetett ordas akkordokhoz illő grimaszokkal játszottak, de oly könnyedséggel, mintha legalábbis Depresszió dalokat eregetnének. Mindehhez a kegyetlen precizitáshoz, s bonyolult zenei elképzelésekhez biztos alapot nyújtott a görög dobos, aki úgy elbújt hátul a sötétben, mintha valami rossz fát tett volna Sebek tüzére. Pedig ilyesmiről szó se volt, nem hiába csodálják kezdő és haladó dobosok ezrei tehetségét. Az új lemezről sorrendben megkaptuk még a Those Whom the Gods Detestet, mely egy epikus, igazi death himnusz, az együtt kántálós 4th Arra of Dagont, valamint a klipes Permitting The Noble Dead To Descend To The Underworldöt, rossz szava tehát senkinek nem lehetett. Debütáló mesterművükről, az Amongst The Catacombs Of Nephren-Káról elhangzott az egyik legjobb szerzemény, a Serpent Headed Mask is, a monumentális Ithyphallic nélkül sem lett volna igazi a koncert, s a műsor vége felé a négy muzsikusnak volt pofája még eggyel följebb csavarni az intenzitást a Lashed to the Slave Stick-Black Seeds Of Vengeance brutálduóval.

Aztán az utolsó hangok is elcsendesedtek, a tagok lesétáltak, egyedül Sanders ragadt fent, s tiszteletreméltó türelemmel dedikálta az orra alá nyomott jegyeket, posztereket, lemezeket. Nem hinném, hogy lett volna bárki is, aki elégedetlenül távozott haza a hajóról, s talán még azokat is sikerült elcsendesíteni, akik a zenekar utóbbi lemezeit nem tartják kiemelkedőnek. Ahogy azt két dal között Lollis is mondta, ez az este a death metal ünnepe volt. Nem is fejezhette volna ki magát találóbban!