Shock!

Hét évvel ezelőtt járt nálunk utoljára (és először) az Om, és akkoriban volt is kifejezett apropója a dolognak, hiszen nem sokkal korábban jelent meg a remek Advaitic Songs, a csapat ötödik nagylemeze. Azóta viszont lényegében semmi nem történt velük, de hát a Cudi Purci Booking visszautasíthatatlan ajánlatára nyilván ők sem mondhattak nemet, így aztán úgy alakult, hogy az Al Cisneros (ugye mondanom sem kell, hogy lásd még Sleep) vezette brigád nyitotta az idei, immáron negyedik Desszert Fesztet. A hét évvel ezelőtti buliból igazából három dologra emlékszem: az iszonyatos tömegnyomorra és forróságra, ami a Dürer kistermében uralkodott; arra, hogy mindösszesen szűk egy órát játszottak; végül pedig arra, hogy ennek ellenére mégis csak jól éreztem magam. Úgy voltam vele, hogy ha az első két összetevő ezúttal elmarad, már rendben lesz minden. Ez szerencsére be is következett, sőt, az Om idei fellépése ennél sokkal többet rejtett magában.

Őszintén bevallom, az előzenekarként funkcionáló THE BUG (UK – DJ set – Black Wax Attack dub session) elnevezésű csodáról fogalmam sem volt, hogy mit akar jelenteni, de különösebben nem is akaródzott megtudni, így aztán célirányosan lekéstem. Állítólag nem sokat vesztettem. Az Omról viszont nagy hiba lett volna lecsúszni, még ha öt perccel korábban is indultak neki transzcendentális utazásuknak, mint a kiírásban szerepelt. (Úgy látszik, ez valamiféle trend lehet a befelé forduló muzsikát művelő brigádoknál, hiszen a Yob legutóbb, a Neurosis vendégeként tíz perccel a kiírt időpont előtt kezdett.) A nyitány a Gethsemane volt, és a múltkori koncerthez képest pont ez volt az egyik változás a setlistben (a másik a jó 20 perces Thebes felvonultatása), a többi tétel ugyanaz maradt. Ami azt jelentette, hogy a God Is Good albumot teljes egészében elnyomták, az Advaitic Songsról volt három szám, a többiekről meg semmi. Érdekes, de nem volt bántó a dolog.

Pláne, hogy már a nyitó tételnél feltűnt, a State Of Non-Return és Sinai kettősénél meg aztán pláne, hogy a hangzást kábé tökéletesre lőtték be. Emil Amos dobja is jól szólt, mint ahogy Tyler Trotter tamburinja és szintije is (a lemezes hangmintái nyilván), de a prímet a jó Al bácsi Rickenbackere vitte. Komolyan, szerintem még soha nem hallottam basszusgitárt ennyire telten és tisztán szólni a Dürer nagytermében, amit a helyiséget saccra a kétharmadáig megtöltő embertömeg szépen meg is hálált, bólogatással, tapssal, ovációval. (Tényleg kimondottan kellemes meglepetés volt szembesülni vele, milyen sokan jöttek el meghallgatni ezt az amúgy sokkal inkább magunkba forduló elmélkedésre hivatott hangulatzenét.) Fények terén igen visszafogott volt a performansz, a színpadot tompa kék fényszórók világították, a közönséget még azok sem, de ide nem is kellett több, ez pont így hozhatta ránk a megfelelő hangulatot.

A meditációét, ami ugye nem mást jelent, mint gyakorolni a halálra - amint azt egyik daluk címe is mondja, ezen az estén pedig ez volt a zárószám, tökéletesen téve pontot a hét szettből álló, kábé hetven perces szeánsz végére. Mr. Cisneros a végén még elköszönt tőlünk, ezáltal a közönséggel való kommunikációját sikeresen három mondatra tornázta fel, de tőle nem is várunk mást, ezen az eltelt pár év alatt jelentős pátriárka-szakállat növesztett emberen teljesen egyértelműen látszik, hogy számára a külvilág inkább egyfajta szükséges rossz, ő teljes mértékben befelé él. De hát éppen ezért szeretjük.

Mint ahogy szerettük ezt a fellépést is, és minden bizonnyal szeretni fogjuk a IV. Desszert Feszt éves programsorozatát is, hiszen vitán felül ismét bitang erős a felhozatal, úgyhogy tessék szépen minél több jó koncertre ellátogatni idén nyáron/ősszel is!

Fotó: Horváth Jani