Shock!

No More Tours 2 címmel fut Ozzy Osbourne jelenlegi turnéja, ami már biztosan a legeslegutolsó. Legalábbis addig, míg be nem jelentik a következőt, minden metal keresztapák legőrültebbike ugyanis számtalanszor kijátszotta már a „Nyugdíjba vonulok!" kártyát, aztán szépen csak jöttek mindig a hírek újabb lemezekről és körutakról. Nagy összegben tehát annak ellenére sem fogadnék most sem a végleges búcsúra, hogy a jó Ozzy már tényleg igencsak vén csont, és kora egyértelműen látszik is rajta. Az ugyanis biztos, hogy egyszerűen lételeme a színpad, így ha tényleg letenné a lantot, jó eséllyel rövid időn belül már írhatnánk is a nekrológját. Attól pedig a jóisten őrizzen!

Huszonnégy évvel az első búcsúturné után itt van tehát a papíron kettesnek nevezett (valójában azonban már sokadik) ilyen, amire Ozzy igazán nagyot húzott, visszahívta ugyanis a bandába azt a Zakk Wylde-ot, aki mai napig a rajongók legnagyobb kedvence a csapatban megfordult és még életben lévő gitárosok közül. Randy Rhoadsszal nem lehet versenyezni, ezt, azt hiszem, Zakk is bármikor megerősítené. A világszinten igen komoly érdeklődésre számot tartó koncertsorozat hozzánk legközelebb eső állomása Prága volt, és azok, akik itthonról kiutaztak megnézni a show-t, egyértelmű választ kaptak a „Miért nincs Magyarországon GN'R / Ozzy / System Of A Down / stb.?" kérdésre. Míg nálunk 2010-ben egy arénás félház váltott jegyet a Sötétség Hercegére, addig a Prága melletti reptéren súlyos tízezrek várták a bulit. Kis túlzással: a kiemelt álló részben többen voltak, mint a komplett Arénában anno.

Mint az esemény meglehetősen információszegény (és mint később kiderült, full pontatlan) Facebook-oldaláról megtudhattuk, a már jó előre beharangozott Hollywood Vampires mellett két további előzenekara is volt az öregnek. A Lords Of Black élén az a Ronnie Romero áll, akivel Ritchie Blackmore összehozta a Rainbow-reuniont, Jonathan Davis pedig a Korn élén vívott ki magának rocksztár-státuszt. Igencsak igyekeztem tehát, hogy a 16.45-re meghirdetett első fellépőt is elcsípjem. Öt előtt pár perccel estem túl a beléptetésen, és ezzel gyakorlatilag egyidőben csendültek fel az első hangok a színpadon, így elégedetten nyugtáztam, hogy nem maradtam le semmiről. Csakhogy Ronnie-ék helyett ekkor már Jonathan Davis érkezett, és mint később kiderült, a Lords Of Black bulija még azelőtt véget is ért, hogy a hivatalos program szerint kezdeniük kellett volna. Ennek következtében Davis szólóprojektje is jóval korábban startolt, szóval vélhetően a közönség komoly részét megszívatták azzal, hogy az első két zenekar a programban foglaltakhoz képest jóval előbb játszott. Mindennek már csak azért sem volt értelme, mert a Hollywood Vampires bulija előtt viszont volt egy bő órás, tök indokolatlan szünet, aminek nagy részében semmi sem történt a színpadon.

Visszatérve Jonathanre: bár az a korosztály vagyok, akit a '90-es években törvényszerűen el kellett volna kapnia a Korn-mániának, valahogy sosem tudtak megszólítani. Ez a buli viszont eklektikussága és szokatlansága miatt kifejezetten tetszett. Jonathan ugyanis dob-gitár-billentyű-nagybőgő-hegedű felállású zenekart csavarintott maga köré, és az ő segítségükkel adta elő meglehetősen zaklatott, nyakatekert és sok esetben tök furcsa dolgait. Bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a totál stílusidegen zene jó választás volt az old school Ozzy-közönség elé, számomra mégis működött a dolog. Jonathan ugyan szinte semmit sem kommunikált a közönséggel (soha nem is volt az erőssége az ilyesmi), mégis áradt egyfajta pozitív hangulat a fellépéséből. Legközelebb viszont inkább egy kis klubban nézném meg, ez a zene ugyanis nem ekkora méretű színpadokra való.

Ne szépítsük, a Hollywood Vampires egy haknizenekar, ami kizárólag azért érdekel bárkit is, mert az Alice Cooper / Johnny Depp / Joe Perry triász köré szerveződött. Ezek az arcok önmagukban is a szórakoztatóipar komoly tényezői, ha pedig együtt lehet valahol megnézni őket, arra nyilván rengetegen kíváncsiak. Depp miatt pedig olyanok is, akik nem feltétlenül vannak képben rockzeneileg. Nos, nekik tökéletesen meg is felel a zenekar: rocksztárság van a színpadon, a néhány saját mellett pedig leginkább ezeréves klasszikusokra épül a műsor, amiket mindenki ismer akkor is, ha sosem volt a gyűjteményében egyetlen metallemez sem. A School's Out, a Sweet Emotion, az Ace Of Spades vagy a Break On Thorugh generációkon átívelő himnuszok, amelyek ma is tökéletesen alkalmasak a nagyközönség szórakoztatására. Ha viszont láttad már, hogy játsszák ezeket a dalokat az anyazenekarok, akkor maradhatott benned némi hiányérzet a Vámpírok produkciója kapcsán. Nem mondom, hogy bármelyik dalba is belesültek volna, de tény, hogy teszem azt, az Ace Of Spades meg sem tudta közelíteni azt a szintet, ahogy egy Motörhead-bulin megszólalt, de mindez Coop saját dalaira is maximálisan igaz volt. Tisztességgel eljátszottak mindent (erre leginkább a Cooper-bandából ismert dobos Glen Sobel és a gitáros Tommy Henriksen jelenléte volt a garancia), de hiányzott belőlük az a húzás, az a stenk, ami miatt az eredeti verziók megkerülhetetlen alapvetésekké váltak.

Ettől függetlenül persze Alice ugyanúgy imádnivaló volt, mint mindig, Joe Perry pedig szemmel látható berozsdásodása ellenére is feelingesen hozta jellegzetes stílusát. És ugyan valamiért Johnny Depp számomra nem volt túl szimpatikus, kétségtelen, hogy ő sem alibizte el a bulit. Tökéletesen hozta a kissé kiégett, flegma punkrocker-vonalat valahonnan Duff és a Sex Pistols környékéről, sőt, az általa énekelt People Who Died sütött talán legjobban az egész előadásból.
Összességében nem volt rossz tehát a Hollywood Vampires másfél órás műsora, de számomra különösebb katarzist sem okoztak. Mint fentebb írtam, a nagy nevek ellenére nem több ez, mint egy feldolgozás-zenekar, az olyanoktól pedig lehet, hogy kár is lenne életre szóló élményeket várni.

Ozzy Osbourne szemmel láthatóan megöregedett, és eléggé le is van robbanva, így annak ellenére, hogy a régi nagyok általában simán hozzák a két-háromórás koncertprogramokat, nem is vártam tőle ilyesmit. Mindössze pár régi Sabbathot, meg a legnyilvánvalóbb slágereket akartam hallani kissé hamiskásan, jó sok „let's go crazy!"-vel fűszerezve, miközben a mester jellegzetes totyogását nézem. Az már csak hab a tortán, hogy mindeközben Zakk teker, a háttérben pedig ott a tökéletes ritmusszekciót alkotó Rob „Blasko″ Nicholson és Tommy Clufetos, illetve az epizodista Adam Wakeman.

Mindezt meg is kaptam 15 nótába és másfél órába sűrítve, a boldogságomhoz pedig ennyi pontosan elég is volt. Azért jöttem ugyanis, hogy újra (lehet, hogy tényleg utoljára) lássam azt az ikont, aki kedvenc zenekarom első nyolc lemezét felénekelve heavy metal történelmet írt, és aki utána szólóban is rengeteg korszakos albumot kalapált össze. Ezek után pedig az sem zavart, hogy valamiért Ozzy koncertjén kifejezetten tompának és erőtlennek tűnt a gitárhangzás, ő maga pedig fizikálisan tényleg sokat romlott még a pesti Sabbath-koncerten látottakhoz képest is. Ennek ellenére az éneklést tekintve nem mutatott rossz formát, mert bár természetesen most is akadtak hamis hangok, csúszkálások bőven, láttunk már sokkal problémásabban éneklő Ozzyt is.

Szóval a Bark At The Moonal induló koncert teljesen rendben volt, és maximálisan hozta az elvárásokat: Ozzy imádnivalóan adta elő magát, hozta a szokásos hülyeségeit, Zakk nagyterpeszben, született gitárhíróként tekert, a ritmusszekció pedig iszonyat húzósan és látványosan játszva tolta alájuk az alapokat. Az első Black Sabbath-nóta, a Fairies Wear Boots negyedikként érkezett, a Mr. Crowley és az I Don't Know után – utóbbit Ozzy viccesen úgy konferálta be, hogy „The next song... I don't know" –, majd ismét három szólódal következett, köztük az emblematikus No More Tears, ami természetesen hatalmas ovációt kapott. Csakúgy, mint később a népünnepélybe torkolló War Pigs, aminek végébe beiktatott tízperces tekerés alatt viszont már egyértelműen az motoszkált a fejemben, hogy Zakknek kár ennyire szétzakkelnie bizonyos témákat. Ugyan aláírom, hogy játéka totál egyedi és borzasztó fontos alkotóeleme volt a vele készült Ozzy-lemezeknek, de a War Pigs, majd az utána következő instrumentális medley alatt egyszerűen unalmas és túl sok volt, amit csinált. Pláne, hogy utána még Clufetostól is meg kellett hallgatnunk egy dobszólót, ezzel pedig el is ment a koncertből vagy huszonöt perc.

Persze tisztában vagyok vele, hogy pihennie kellett az öregnek, de ez az üresjárat egyértelműen leültette a bulit. Az I Don't Want To Change The Worlddel nem is sikerült utána felpörgetni a dolgokat , de a rendes játékidőt záró Shot In The Dark / Crazy Train kettős aztán megint rendesen odacsapott. Végül volt még a Mama, I'm Coming Home, ami nem biztos, hogy jó választás egy ráadásban, a bulit pedig a Paranoid (mi más?) zárta, amit Ozzy már egyértelműen nem bírt szuflával.

Az ilyen koncerteknek egyértelműen az a legfőbb vonzereje, hogy az ember még egyszer, utoljára láthatja a régi nagy kedvenceket, erre pedig tökéletesen jó volt Ozzy fellépése is. Egetrengető dolgokat amúgy sem 70 éves emberektől kell várni. Mindezeket figyelembe véve abszolút megkaptam, ami miatt eljöttem Prágába, azt pedig csak remélni tudom, hogy végül mégsem ez volt az utolsó alkalom.

Fotó: Karel Šanda (Live Nation CZ)