Shock!

Igen messziről követem csupán a Ghost körüli történéseket, ezért aztán a jó hírekről éppolyan könnyen maradok le, mint a számomra érdektelenekről. A magam részéről mindenképpen az előbbiek közé sorolom, hogy több, Tobias Forge mellől lemorzsolódott zenész pár éve egy szégyentelen szintipop-bandát is életre hívott Priest néven. A tagok személyét érintő kérdésekre természetesen itt sem találunk sem cáfolatot, sem megerősítést, de ez nem is az a fajta húsbavágó talány, amivel mindenképpen foglalkoznunk kellene. A műfaj ugyan más, de itt sem történnek nagyon másként a dolgok, mint az ismert „anyabandánál": klasszikus popstruktúrákra felhúzott slágergyanús dalok, misztikus/bizarr körítéssel. Ez a péntek este viszont nem azért talált a Dürer középső termének színpada előtt, hogy a Ghost nyomai után kutassak, hanem mert az egyelőre egylemezes trió pofátlanul jó zenét csinál.

Tóth „Lazerpunk" Gábor neve manapság már elég jól cseng a synthwave szcéna berkeiben, ahová (némiképp tévesen) a Priestet is besorolni igyekeznek egyesek. Amit ezúttal felvezetésként láttunk, klasszik DJ-szett volt, brutál fényekkel és még annál is erőszakosabb mélyekkel fokozva az alapjáraton is kedvező hatást. Akadt is mozgolódás a tánctéren, és bár oda nem merészkedtem, izgalommentessége ellenére sem volt különösebben hervasztó számomra az együtt töltött idő. Az már csak a hab a tortán, hogy a körülmények okán különösebb átszerelésre sem volt szükség, Lazerpunk elköszönése után már készen is állt a terep a fő attrakció számára.

A Priest tavaly nyáron, az újraindított Fekete Zaj Fesztiválon állítólag az aktuális év egyik legmeggyőzőbb produkcióját vezette elő, ami kedvező előjelként egyértelműen meghozta a kedvem a sokkal előnyösebbnek tűnő klubos bemutatkozásra várva. A névtelenségbe burkolódzó triót ennek megfelelően kellően felspannolt, szép számú közönség várta, akiket különösebben már meggyőzni sem kellett, csupán megkínálni a New Flesh album legszebb darabjaival. El is hangzott csaknem teljes egészében a nevezett lemez, és újfent kiderült, hogy az ostyatartóban lapuló csemegék bizony egytől egyig megérdemlik a kitüntető figyelmet. Nem mellesleg a Priestnek már első nekifutásra sikerült egy egész estés slágert írnia (ez a The Cross névre hallgat), amelyre nyugodtan lehetett a padló felett két centivel, könnyes szemmel légszintetizátorozni, hiszen mindenki más is ezt tette.

A köztes időben pedig a stockholmi arcok magabiztosan bizonyították, hogy nem lehet őket egyslágeres csapatként leírni, muzsikájuk a totális retró jelleg ellenére is (vagy éppen azért) megtartja frissességét, naprakészségét. A legszebb emlékeket persze a '80-as évek klasszikus szintibandáin (Depeche Mode, Kraftwerk) szocializálódott arcokban ébreszti majd, szerencsére mindennemű porlepte nosztalgiafaktor nélkül. A sablonok (beleértve olykor a szövegi fordulatokat is) nyilván adottak, de a svédek az elhasználnak tűnő klisékből is remek dolgokat építenek, ráadásul énekesük magas fekvésű, olykor Dave Gahant idéző hangja is tökéletesen passzol a megcélzott stílushoz. A papi ruhába öltöztetett főkolompos pestisdoktor jelmezben tevékenykedő, szintis társai csupán némi bólogatással, illetve egyikük az elektromos dobok püfölésével egészítette ki a frontember teljes értékű munkáját, és ez így is volt jó.

Nem szólt ez az este másról, mint az önfeledt szórakozásról a szintihegyeken túl, egy nagyszerű Radiohead-feldolgozással (Street Spirit) megkoronázva. Ami engem illet, azóta is lelkesen igyekszem pótolni a Priesttel kapcsolatos mulasztásaimat, és alig várom a márciusban érkező új EP-t!

Fotó: A L Pix