Shock!

A Red Fang nekem valahogy mindig olyannak tűnt, mintha a Hazárd megye lordjai egy kissé elfuserált változatát jelentenék a stoner rock stíluson belül. Persze, valahol az egész színtér olyan, mintha az említett sorozatból lépett volna elő, de emellett a portlandi négyes a felbukkanása óta folyamatosan, igen erősen ad a humorfaktorra (különösen a remek videóikon keresztül), és még kinézetre is olyanok, mintha valaki direkt összeszedegette volna a szcénára jellemző sztereotípiákat: csöves kinézetű gitárosoktól elkezdve kemény öklű focihuligánokat idéző doboson át a barátai által a rosszba belevitt értelmiségi-fizimiskájú basszer/énekesig bezárólag mindenki itt van, nincs hiányzó. És talán éppen ezért, de bizony első találkozásunk óta a rajongójuk vagyok, így aztán főleg különös, hogy – holott már háromszor jártak nálunk korábban – most volt az első alkalom, hogy élőben is megtapasztalhattam a kvartett erejét. Bizony egy pillanatig sem kellett csalódnom, meglepődnöm is csak amiatt, hogy ez a banda röhögve töltötte meg a Dürer Kert nagytermét, miközben a mellette lévő helyiségben jóval kisebb – de az elmondások alapján hasonlóan lelkes – közönség előtt egy bizonyos Billy Graziadei küzdött fel-alá rohangálva.

Iszonyatosan hosszú és fárasztó napom volt ez a csütörtök, ami egyrészt senkit sem érdekel, másrészt viszont éppen emiatt sajnos esélyem sem volt odaérni a Grizzlyre. Amit bizony nagyon sajnálok, mert amúgy kimondottan kedvelem Knapp Osziékat, és ezennel akkor már tényleg megígérem, hogy mihamarább megírom azt az ismertetőt az Ursus Arctosról, amivel már lógok egy ideje Horváth Arián nagymedvének. Mentségemül csak annyit, hogy nemrégiben láttam őket élőben, így aztán pontosan sejtem, milyen roppantul szigorúak és tekintélyt parancsolóak lehettek.

De még így is éppen csak, hogy beestünk a Red Fang kezdésére, akik igen sietősre vették a figurát: már a 21.45-re kiírt kezdési időpont előtt öt perccel belecsaptak a Blood Like Cream slágeres taktusaiba, illetve egészen pontosan, előtte azért még volt rá idejük, hogy a négy zenész közül mindenki kezet fogjon mindenkivel. Érdekes jelenet volt ez, és fogalmam sincs, hogy vajon minden fellépés előtt bevett rituálé-e náluk, vagy kimondottan erre az európai turnéra szólt-e (aminek a budapesti volt a nyitóállomása), de az biztos, hogy olyan bensőséges pillanatot jelentett, amely később az egész fellépést méltán szimbolizálta. Az oregoni kvartett koncertje ugyanis nem azért fog jó sokáig megmaradni bennem, mert hogy annyira egetverő zenészi teljesítményeket, vagy mérhetetlen adrenalinszinttel felturbózott agresszivitást hozott volna el, hanem az egészen baráti hangulat miatt. Mindvégig olyan érzésem volt, mintha négy haver felmászott volna a közönség soraiból a színpadra, és pusztán a móka miatt kenne el nekünk cirka tizenöt dalt alig hetvenöt percben, hogy kollektíven örüljünk a zenének, és annak, hogy együtt vagyunk. És tényleg, már a buli elején igencsak felszabadult volt a hangulat, mindegy is volt, hogy épp a zordabb Malverde, a hangulatosabb Crows In Swine, vagy éppen két újabb dal érkezett (amelyek közül a már ismerhető Antidote szövegét szépen énekelgette is a publikum).

És csak itt, a hatodik dal magasságában jött az első pár perces megszakítás, amikor is Aaron Beamék biztosítottak minket nagyrabecsülésükről, söreikkel végigkoccingatták az első sorokat, majd a néhol kissé erdőbe tévedő Into The Eye döngöldéje után érkezett is a (számomra) legtökéletesebb Red Fang-himnusz, a Wires. Itt aztán megindult a stagediving, közben meg az az össznépi ováció, ami később állandósult is – hasonlóan a zenekar valamennyi tagjának arcán feltűnő, fülig érő vigyorhoz. És tényleg nem számított, hogy a Pesten először voltaképpen éppen most bemutatott (amúgy hároméves) Only Ghosts lemezről bukkant-e fel a Flies / Cut It Short páros, vagy a Sharks a legelsőről – mindennek ugyanúgy örültünk. Annak meg aztán pláne, hogy az olyan kevésbé nyilvánvaló – és baromi szigorú – tételek is belefértek a programba, mint a The Smell Of The Sound. Aminek az elején amúgy Aaron basszusa valami tanítani valóan röfögött, ami már csak azért is volt öröm, mert amúgy a hangzásnak sajnos voltak hiányosságai: Bryan Giles bömbölő énekét például mindvégig inkább csak sejtettük, mint hallottuk, mint ahogy a vidám hajléktalan David Sullivan gitárjától is olykor-olykor többet várt volna az ember. De ezek sem tudták elrontani a fiesztát, pláne, miután hátat fordítva a nagyérdeműnek, belekezdtek talán legnagyobb slágerükbe, a Prehistoric Dogba. Itt már tényleg mindenkinél elmentek otthonról, nyilván mi is sejtettük, hogy ez lesz a hivatalos játékidő vége, mint ahogy valóban így is történt, hogy aztán néhány percig még méltassák a valóban remek közönséget, David csináljon néhány fotót, majd lecammogjanak. Alig hatvan perc játék után.

Persze érkezett még némi ráadás is, két dal a srácok legerősebb lemezéről, a Murder The Mountainsről: a többek által rendszeresen követelt Hank Is Dead, legvégül pedig a lemezes változatnál is jóval zordabbra vett Throw Up. Ezek után aztán már tényleg nem volt hátra más, mint a könnyes búcsú, és az ígéret, hogy a következő eljövetelre nem kell majd öt évet várni. Én pedig megesküdtem magamnak, hogy ha rajtam áll, azon is részt veszek majd, mert bizonyosan nem volt ez év koncertje, meg olyan sem, amit utána hosszú-hosszú évekig etalonként emlegetnénk, de az igazság az, hogy egyszerűen baromi jól szórakoztam.

Fotó: Máté Éva