Shock!

A fergeteges Extreme-koncert után még hátravolt a java, hiszen három nappal később a Bon Jovi talán legkreatívabb zenésze, legjobb énekese és nemzedékének egyik legsokoldalúbb, egyedi stílusú gitárosa is tiszteletét tette a francia fővárosban. Tényleg csupán a véletlennek köszönhető, hogy ennyi minden összejött ezen a héten, viszont mivel 2012-ben csupán egy nappal maradtam le Richie Sambora őszi turnéjáról (a szabim pont egy nappal a müncheni koncert után kezdődött), nem volt kérdés, hogy el kell csípni ezt a bulit is. Hozzáteszem, annyira pörög a rockélet Párizsban, hogy még Robert Plantet is megnézhettük volna érkezésünk estéjén ugyanott, de az már sok lett volna a jóból a világ egyik legdrágább városában – bár mi tagadás, itthoni rockklubokban is lehet, hogy szívesebben fizetnék három eurót a rozébor decijéért, ha legalább annyira iható lenne, mint amit a Bataclanban kaptam.

Ami Richie barátunkat illeti, az elmulasztott buli idején még nem lehetett tudni, hogy kevesebb mint két évvel később immár csak papíron lesz a Bon Jovi zenekar tagja, tehát akkor lényegében örökre lemondtam a találkozás lehetőségéről, hiszen pont akkoriban pörgött fel a Jovi-gépezet is újra – nem is értettem akkoriban, és nem értem ma sem, hogy az Aftermath Of The Lowdown miért az új anyabanda új lemezével szinte egy időben jelenik meg. A belső viták következménye miatt végülis aztán nem is izgattam magam, hiszen a Bon Jovi régóta nem hoz lázba, sőt kimondottan örültem annak, hogy a(z ideiglenes) szakítás miatt újra előtérbe kerülhet a méltatlanul elhanyagolni kényszerült szólókarrier.

Talán egyik korabeli bandánál sem végzett annyira jó PR-munkát a menedzsment, mint a Jovinál, hiszen a csapat szinte teljes karrierje során mentes volt a pletykáktól, híresztelésektől, botrányoktól. Erre a remekül felépített jófiú-imázsra aztán Jon mester is ügyesen rájátszott, pláne, amikor ő maga már a zenén túlmutató ambíciókat kezdett dédelgetni. Nyilvánvaló azonban, hogy a hírzárlat ellenére ők is kivették a részüket a rock'n'roll-életmódból, de persze a „jófiúk rosszfiúja" „megtisztelő" cím Richie-nek jutott: ő lett a fenegyerek, és bizonyára egy darabig nem is volt gondja a ráosztott szereppel. Az Aftermath előzményei pedig ismertek – ezért hiszem el neki, amit legutóbb a ki(nem)lépéséről nyilatkozott. Mindezeket a tényezőket persze lebulvározhatjuk, de véleményem szerint a háttér ebben az esetben is közelebb hozza a hallgatót a zenéhez is és bizony a koncertet is jobban élveztük emiatt: patetikusan szólva, ebben a közel két és fél (!) órában közelebb kerültünk Richie lelkéhez. Pont emiatt nem is volt olyan lehengerlő a dolog, mint az Extreme esetében, de ez érthető is, és azért természetesen volt gitár és rock'n'roll bőven, elvégre mégiscsak a '80-as évek egyik legjobb dalszerző gitárhősének fellépését néztük. Ami miatt személyesebb volt az egész, az a dalok mondanivalója (természetesen a Lowdown volt túlsúlyban), és például ahogy az intróként funkcionáló Song For You feldolgozást elővezette Richie, gitár nélkül besétálva – ez a dal egy alapvetően giccsesnek mondható amerikai klasszikus tábortűz-sláger, ami viszont a helyzethez és az előzményekhez nagyon is illett, és inkább volt megindító, mint hatásvadász.

Rögtön ezután persze helyére került minden, hiszen besétált a zenekar is, és bár az Every Road Leads Home To You papíron nem a legjobb nyitónóta, simán beindította a közönséget (ők amúgy kisebb számban jelentek meg, mint három nappal korábban, de azért voltak vagy öt-hatszázan). Korábban mondjuk én Orianthi művésznő beharangozását úgy értelmeztem, hogy supportként fog fellépni saját bandájával, és ebben a hitemben még az sem ingatott meg, hogy a két művész ma már a magánéletben is „egy húron pendül" – kiderült viszont, hogy másodgitárosként vesz részt a turnén. Vele már hatfősre duzzadt a zenekar, és a többi arc természetesen session-zenész volt, ahogy az nagy bandák tagjainak szólóbandájában már lenni szokott – nem szerencsés, ha nem a fő figurára hárul a figyelem, viszont fontos, hogy vérprofik legyenek a társak.

Sajnos nem könnyű megtalálni a neveket, pedig jó lenne mindenkit megemlíteni, de az biztos, hogy Luke Ebbin – akivel a Lowdown nagyrészét írta Richie – itt volt billentyűn és gitáron. A csapat dobosa és másik billentyűse is nagyon ott volt a szeren: utóbbi még a trombitát (!) is megszólaltatta párszor – persze ez mind semmi ahhoz képest, hogy maga Richie tangóharmonikára is fakadt az egyik feldolgozásnótánál, igaz, a mutatvány inkább volt aranyos, mint jó (ahogy mondta, azért tette le anno a hangszert, mert a gitárral jobban lehetett csajozni). Az biztos, hogy ő maga nagyon élvezte az egészet, ami nem csoda, hiszen a hírek szerint ismét kiegyensúlyozottnak érezheti magát, miután többféle nyomás alól szabadult. Gitározni meg persze továbbra is nagyon tud, volt szólózás bőven, amiből persze Orianthi is kivette a részét, sőt, a kalapot a szemébe húzó, de azért szimpatikus kisugárzású hölgy még énekelt is egy saját nótát, meg persze duetteztek is – ha nem tudná az ember, hogy ők már egy pár, akkor is érződött volna a kettejük közötti kölcsönhatás. Nem mellesleg baromi jó hangja van neki is.

És hogy voltak-e Bon Jovi-számok? Hát persze, szám szerint hat, ami pont elég, de nem is sok (bár az I'll Be There For You-t simán kihagyhatták vagy lecserélhették volna, sosem volt egy túl nagy durranás szerintem), és nem is feltétlenül kaptak nagyobb ovációt a többinél. Sőt, az abszolút csúcspontnak a Stranger In This Town bizonyult, amely lemezt még a szintén nagy sikert arató The Answer képviselte, plusz a Rosie, amit úgy tűnt, Richie csak egy elöl álló rajongó folyamatos követelése miatt idézett meg egy versszak erejéig. A helyzet viszont az, hogy annyira jól átjött a pozitív életérzés a színpadról, hogy lényegében bármit nyomhatott volna a Sambora Band, a franciák mindent nagykanállal kajáltak.

Nem tudom, mit hoz a jövő, de itt is csak azt tudom mondani: többen kellett volna, hogy lássák (akárcsak az Extreme esetében, ők is nagyon kevés bulit nyomtak-nyomnak Európában), óriási élmény volt: felemelő, pozitív energiákkal feltöltő, emberi megnyilvánulásokban nem szűkölködő koncert egy hiteles zenésztől. Nyilván Sambora már „megteheti", de ettől még fontos, hogy jelen legyen, alkosson. Nekünk is, neki is – a pénz talán boldogít rövid távon, a zene viszont tényleg lehet terápiás eszköz.