Kevesebb mint huszonnégy órával és egy komolyabb tengerparti ejtőzéssel a remek Status Quo-koncert után – továbbra is töretlenül tartva magam néhány évvel ezelőtti elhatározásomhoz, miszerint egyetlen lehetőséget sem fogok kihagyni, hogy valamelyik nagy öreget élőben is meglessem – ismét a pulai Amfiteátrum felé sétáltam. Szombaton ugyanis az a Robert Plant lépett ott fel The Sensational Space Shifters nevű kísérőzenekarával, akihez élőben még sosem volt szerencsém. Mivel nem is jár sűrűn mifelénk az öreg (ha jó emlékszem, utoljára 2007-ben lépett fel Magyarországon), kapóra jött, hogy a személyes randevút esetében is összeköthetem a nyaralással.
Mivel előző nap a Status Quo is percre pontosan kezdett, így már nyolc körül a helyszínen voltam, ahol meglepetésemre ekkor már színpadon játszott az „előzenekar", pontosabban egy horvát hölgy, aki akusztikus gitárral a nyakában énekelt mindenfélét. Sajnos sem a jegyen nem szerepelt a neve, illetve az eseményhez kapcsolódó oldalakon nem volt róla semmi információ, így csak feltételezni tudom, hogy valamiféle helyi megasztár lehetett. Produkciója igazából rendben volt, és illett is volna Planték elé – viszont sokkal inkább egy füstös klubba, mint ide. A mikrofonhoz kötött egy szem lány ugyanis menthetetlenül elveszettnek tűnt a napsütéses, méretes színpadon. Így amikor 20.30-kor befejezte a műsort, már roppantul hálás voltam neki ezért.
Bár a színpaddal ekkor elméletileg már csak annyi teendő volt, hogy a mikrofont lecseréljék, mégis jó fél órás átszerelés következett Robert Planték kilenc után pár perccel történt kezdéséig. Ekkor végre lekeverték a hangfalakból andalítóan csordogáló örökzöldeket, elsötétült a színpad, és érkezett a Ponyvaregény betétdala, majd szép sorban a zenekar, utolsónak pedig természetesen maga Plant. A műsort két dallal kezdték a legutóbbi, lullaby and... THE CEASELESS ROAR lemezről, de érzésem szerint ez nem volt igazán jó döntés, mivel ezek a folkos, elszállós témák nem alkalmasak arra, hogy a közönséget felpörgessék. Megtette viszont helyettük a harmadikként előkapott What Is And What Should Never Be, a helyet gyakorlatilag csutkára töltő publikum elsöprő többsége ugyanis természetesen Led Zeppelin-dalokat hallgatni érkezett.
A nagy kérdés persze Plant esetében is az, képes-e a régi dalokat megfelelően elénekelni még ma, 67 évesen, a válasz pedig határozott igen, de ahogy régi kollégái közül többen, úgy ő is azt a megoldást választja, hogy ami nem menne, azt meg sem próbálja kierőszakolni. Ez pedig határozottan bölcs hozzáállás, így ugyanis a másfél órás programot kínos pillanatok nélkül vezényelte le. Az pedig, hogy a magas témákat mélyebben hozta vagy egész egyszerűen elhagyta, számomra nem volt különösebben zavaró.
A koncerten a kezdő kettős után elsöprő fölényben voltak a feldolgozások (emlékeim szerint mindössze egy saját tétel hangzott még el), ez azonban nem azt jelenti, hogy csakis Zep-klasszikusok sorjáztak volna. Volt persze ezekből is összesen öt darab, de melléjük befért még néhány népdal-átirat meg egyéb coverek is. Nem tudom, hogy a másoktól kölcsönzött dalok interpretálásakor mennyire maradtak hűek az eredeti verziókhoz, de az biztos, hogy a Zep-témákat masszívan átformálták. Többségében ezek az alternatív verziók is jól működtek, a Black Dogot viszont sikerült kissé kiherélniük, az ebbe beleszőtt világzenés részek ugyanis pont azt a lüktetést, húzást ölték ki belőle, amiért az eredeti a Led Zeppelin egyik emblematikus darabjává vált. A Lemon Song, a Going To California és a Rock And Roll viszont hidegrázósan király volt, ahogy a You Can't Judge A Book By Its Coverrel medleyben játszott Whole Lotta Love is.
Bár ez az este kétségkívül Robert Plant személye körül forgott, érdemes a kísérőzenekart is megemlíteni, hiszen remekül teljesítettek. A felállás megegyezett a 2014-es lemezt rögzítővel, bár kellett kicsit matekolnom, míg rájöttem, hogy a hatalmas szakáll- és hajtömeg Skin Tysont rejti, illetve a dobok mögött ülő fiatal, hosszú hajú srác is megegyezik a lemezt felütő Dave Smithszel. A bulit legjobban talán Justin Adams gitáros élvezte, aki színpadi mozgásával maga volt a színtiszta rock and roll, Robert Plant pedig visszafogott úriemberként hozta magát: keveset, de kedvesen kommunikálva a közönséggel.
Bár a Zeppelin-átiratok alatt valóban futkosott a hideg a hátamon, az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy a többi dal alatt néha bizony leült a hangulat. Értem, hogy Plant nem kíván sem nosztalgiázni, sem a múltjából élni (amiért persze óriási tiszteletet érdemel), de tény, hogy egy alapvetően Zep-klasszikusokra épülő műsor nagyságrendekkel nagyobbat ütött volna. Mindettől függetlenül borzasztóan örülök, hogy volt végre lehetőségem élőben is hallani őt, hangja ugyanis még mindig varázslatos, kisugárzása pedig magával ragadó. És ha úgy veszem, hogy mindehhez még öt Led Zeppelin-számot is kaptam, akkor az egyenleg máris menthetetlenül pozitív.
Fotó: Mimi Inhof, Bfree koncerti
Hozzászólások