Shock!

Akármekkora kedvencem volt is a Royal Hunt annak idején, a 2010-20-as évek fordulójára gyakorlatilag elfeledkeztem róluk. A Life To Die For lemez valós időben még megtalált, voltam is akkoriban A38-as koncerten és azt is „megérhettem", hogy a címadó dal újkori slágerükké vált, de aztán teljesen kiestek a látókörömből, pedig többször is jártak nálunk utána is. Ironikus módon a stílustól a mai napig idegenkedő főszerkesztőnk vette át a rajongói stafétát valamelyik koncerten, amire fotózni ment volna csak, de a majdnem tíz év csak úgy huss, elszállt. Persze nyilván nem segített a zenekarnak az sem, hogy nagyszabású, kétrészes Dystopia album első fele épp 2020-ban jött ki, ennek „köszönhetően" a 2022-es második is teljesen elsikkadt – én például, bár azt gondolnám magamról, hogy legalább a saját híreinket követem, valamikor az idei év elején hallgattam meg, amikor tudomást szereztem róla, hogy egyáltalán létezik.

Pedig ha csak kicsit is csúsztatják a megjelenést, szólhatott volna nagyobbat is a projekt, tekintve, hogy nemcsak az összes korábbi énekes (mínusz John West) vendégszerepel a monstre anyagon, hanem Mats Levén is. Ehhez képest nulla hírverést kapott a történet, legalábbis az én buborékomban, turnézni viszont végre el tudott indulni a jó évtizede (ismét) stabil felállású Royal Hunt. Hozzáteszem, a fentiekhez hasonló okokból a várható koncertről is total elfeledkeztem, pedig tényleg kár lett volna kihagyni.

Mindenképp volt nosztalfiafaktor a buliban, mert volt idő, amikor nagykanállal fogyasztottam a Royal Hunthoz hasonló, netán általuk ihletett zenéket és az Echonald kábé akkor, a 2000-es évek közepén alakult. A Nightwish akkoriban a metálszinten már gigasztár volt, köpenyük alól világszerte tucatjával bújtak elő a szimfonikus bandák és azok köpenyeiből megannyi újabb és újabb, megteremtve egy rakás alműfajt. A hullám természetesen nálunk is megteremtette saját szubkultúráját, a magyar rockközönség általában fogékony is a fantasy koncepciójú, pozitív kicsengésű (pláne anyanyelvű) szövegvilággal rendelkező, kellően keménykötésű, de azért közérthető misztikus metálzenére. Ebben az Echonald elég jónak is bizonyult, stílusban is illett a főbanda elé és bár időnként úgy éreztem, hogy kicsit sokat forgatták a közhelyszótárat szövegírás közben, őszinte és lelkes kiállásuk szerethetővé tette az egészet. Főleg, hogy végighülyéskedték a konferanszok nagyrészét, ami mindig jó, mert jelzi hogy saját magát nem, csak a zenélést veszi véresen komolyan a csapat. Mondjuk az időnként besegítő gépi vokálokat tök feleslegesnek éreztem, mert igazából a négy zenészből három a bejátszott részeket simán elő tudta volna vezetni élőben is – nem kórustámogatást adott a felvétel, csak az énekes-basszer srác hangja volt megduplázva-triplázva. Nem kell szégyellősködni, ennyi vokálhangja bizonyára lett volna a gitáros és billentyűs kollégának is.

Ha már jön mankó, akkor azt úgy érdemes csinálni, ahogy a Royal Hunt, hiszen náluk tényleg sok a vastag kórus, és mióta a vokalista lányokat sem áll módukban magukkal vinni, bizony kénytelenek a samplerekre támaszkodni. Ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy akkor a zenészek tulajdonképpen minek üvöltenek bele a mikrofonba, de bizonyára a saját hangjuk is hozzáad az összhangzathoz valamennyit. Persze nincs ezzel semmi gond, mert André Andersenék mindig is odatették magukat a színpadon, kissé már ez is közhely, hiszen többször meggyőződhetett erről a hazai szimfo-prog-akármi metálos ízeket kedvelők nem túl népes, de annál fanatikusabb tábora. D.C. Cooper ma már nemcsak a vele készült klasszikusok, hanem a zenekarban eltöltött évek száma miatt is „A" Royal Hunt-énekes, hangadottságai és előadásmódja alapján pedig – értsük jól! – sokkal komolyabb produkciókban is fel kéne, hogy bukkanjon időnként. Ugyanakkor tudomásom szerint civil élete szülővárosához, Pittsburgh-höz köti, ahol tűzoltóként eléggé elfoglalt lehet, és bizonyos értelemben metálfronton nem feltétlenül van feljebb annál, hogy annak idején felkerült a Judas Priest énekesjelölt-finalistái közé. Mivel láthattuk, ő is láthatta, valójában hova fut ki egy ilyen csúcsállás, és a Royal Hunt a maga szintjén mégiscsak megbecsült intézmény, tulajdonképpen jó ez így, ahogy van. Persze a több mint négy év kihagyás abszolút érződött rajta: kissé lepukkantabb, megereszkedettebb benyomást keltett, pláne mostanában preferált autógyári munkás-szakállával – a korábban rocksztárosabbra vett imázshoz képest mintha csak éppen egy műszak utáni sörözésről esett volna be.

D.C. hangján szerencsére nem sok nyomott hagyott a kényszerszünet, de valahogy a hangszeres szekció is szétesettebbnek tűnt, ami végül is nem csoda, mert ha a globális dallista-oldalnak hinni lehet, 2019 októbere óta ez volt a harmadik koncertjük, ráadásul úgy, hogy az elsőt öt nappal előtte játszották le. Szóval ki tudja, mennyi lehetőségük volt együtt próbálni, mindenesetre nyugodtan tekinthetjük ezt a bulit a nyilvános főpróbák egyikének. Valami olyasmi is elhangzott, hogy a dobos is beugró, nyilván ez sem könnyített a helyzeten, de természetesen ettől még a profizumus, a rutin és biztos vagyok benne, hogy a lelkesedés is adott egy lendületet a bandának. Ahogy fentebb említettem, a Jonas Larsen gitárossal és Andreas Passmark basszerrel megerősített felállás régóta stabil és a két főember így hatvan környékén bölcsen túllépett a korábbi, anno kenyértöréshez vezető ellentéteken, végképp összerázódtak, és rájöttek, hogy együtt működnek igazán jól. Ily módon nyilván ők is örülnek, hogy végre sikerült elindulni, játszani a kemény magnak és főleg élőben bemutatni a Dystopia dalait.

Mármint azokból egy párat, mert a sima műsoridő – amely így is nettó száz perc felett volt – nem nagyon teszi lehetővé, hogy átfogó képet adjanak róla. Persze azért megkaptuk a teljes, három évtizedes munkásság alapos keresztmetszetét – kíváncsi leszek, hogy mennyire fogják később variálni a műsort, mert tényleg baromi nehéz lehet ennyi hosszú és jó nóta közül igazságosan válogatni úgy, hogy csak D.C. visszatérése óta is már hat lemez jött ki. Ilyen helyzetben tényleg maximum csak csipegetni lehet innen-onnan, esetleg az instru-maszturbálásból visszavenni. Utóbbi szerencsére meg is történt, a Martial Arts dalt is kábé valós hosszúságú verzióban tolták el a ráadásban. Nekem nagyon tetszik, hogy a Royal Hunt a mai trendek dömpingje közepette, amikor már a Myrath-Battle Beast-Amaranthe vonaltól herótja van az embernek, ugyanolyan egyedi hangot tud megütni, mint húsz-huszonot éve az akkori felhozatal ellenére-mellett. Náluk mondjuk nincs vagy kevesebb a szirup meg a pop, ugyanakkor a slágeralkotói képesség birtokában nyugodtan megtehetnék, hogy felugranak erre a mostani vonatra is. Mégsem teszik – minek? Teljesen önazonos ez így, és pont ez a lényeg. Én pedig őszintén örülök, hogy újra felfedezhettük egymást!