Shock!

Ha a Scorpions magyarországi koncertjeinek sűrűségét nézem, jövőre újra jönniük kell. 2019, 2022, 2024, szóval pont egy év múlva boldogan megnézném akár ugyanezt a szettet is. És mivel – ha tetszik, ha nem – öregszenek ők is, előbb-utóbb eljön az a pont, amikor már nem bírják majd ezt a tempót és fel kell adni a turnézást. Vagy ha bármi miatt kiesne a stabil hármas valamelyike, akárhogy is nézzük, az is azonnali végszó, mert a Klaus Meine/Rudolf Schenker/Matthias Jabs triumvirátus bármelyike nélkül értelmetlen lenne ezen a néven folytatni a történetet. Kerry King is eljátszhatja a Raining Bloodot, de attól az már sosem lesz Slayer. És mindeközben lehet viccelődni a nyugdíjas szóval – mi is megtesszük a facebookos koncertes bejelentkezéseinkkor olykor –, attól az is tény marad, hogy lassan a nyolcvan felé közelítenek, így ha csak a számokat nézzük, bőven benne vannak a nyugdíjas korban. Mindezek ellenére fizikailag elképesztően jó formában van a két gitáros, Meine pedig idén tavasszal még egy gerincműtétből lábadozott, szóval nem meglepő, hogy nem mozgott annyit. Viszont hangilag sokkal jobban odatette magát, mint két éve.

Az előbbi gondolatfolyamon elindulva lehet vitatkozni azzal, hogy az Omega Testamentumnak mennyire van értelme ezen a néven működnie, még akkor is, ha a zenekar bevallottan nem az Omega folytatásának tekintendő. Nem is lehetne annak tekinteni, hiszen egy régi tag játszik itt, Debreczeni „Ciki" Ferenc dobos, aki életre hívta ezt a formációt. A háttértörténetbe ne menjünk bele, nem a mi asztalunk, főleg, hogy a zenekar perpillanat más tagokkal létezik, mint akikkel életre kelt. Irgalmatlan nagy az a cipő, amit Kóbor János maga mögött hagyott, egyedi hang, rocksztár forma, karizma, minden megvolt nála, ami színpadra teremtette. Direkt más hangkaraktert kerestek ide, Schrott Péter klasszikus heavy metal torok, így nagy hasonlítgatásoknak nincs értelme.

Viszont ha csak ezt az estét nézem, az a bizonyos cipő iszonyatosan lötyög, nem jött össze a sokezres nézősereg előtt a megfelelő produkció. Nem tudom, hogy volt-e valami technikai oka, de Péter végig bántóan hamis volt, és néhány klasszikus rocksztáros pózon kívül nem nagyon mozdult meg. De az egész zenekar statikusnak tűnt, és ezen az olyan régi slágerek sem segítettek, mint a Fekete Pillangó, az Életfogytig rock and roll vagy a maga idejében elképesztően előremutató Babylon. A színpad bal szélén Erdős Róbert gitáros szinte észrevehetetlennek tűnt, Nagy Zsolt a billentyűhalmai mögött megtette, amit lehetett, vitathatatlan a tehetsége, de még ő sem mentette meg a produkciót.

Fekete Tibor basszusgitáros sem ma kezdte, láthatóan egymásra figyelve adták az alapot Cikivel, akinek bizonyára izommemóriából mennek még a klasszikus dalok. Az új sajátot elsőként lőtték el, az Őrizzük a lángot tipikus magyar rocknóta, nem több, nem kevesebb. A fél órás szett végén a Gyöngyhajú lányra borult mobiltelefonosvakuba a nézőtér, és bizonyára van, akinek rokonszenvesebb volt a felvezető zenekar, de számomra sajnos egy gimis tehetségkutató érzését keltették – legendás nevek ide vagy oda. Persze értem, Cikinek ez az élete, meg mit is csináljon, ha fizikailag bírja valaki, ezzel nem lehet leállni, csak hát lehet, hogy nem kellene az „o" betűs régi zenekarnév ide, mert rém kellemetlen lesz a szájíz a végén. Mert ez így ebben a formában nagyon nem az igazi. (V.Sz.)

Óriási dilemma elé állított a szombat este, hiszen zajlik a foci-EB és pont német-dán nyolcaddöntőt rendeztek, a Nationalelf pedig 1986 óta a szívem csücske, de hát a Scorpions is az és majdnem ugyanannyi ideje. Abban persze bíztam, hogy Dánia nem jelent megugorhatatlan akadályt Toni Kroosék számára és úgyis a spanyolok elleni negyeddöntő lesz a vízválaszó, Rudolf Schenkerék viszont speciálisan erre a turnéra összeállított tematikus programmal érkeztek. Amúgy meg folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy lesz-e legközelebb, láthatom-e őket még valaha odafent, a deszkákon?

Mit is mondhatnék: nem bántam meg, hogy a koncert mellé tettem le a voksomat. Volt alkalmam többször is elcsípni a csapatot élőben, volt, hogy korlátlan színpad mögötti garázdálkodásra alkalmas VIP-passzt is kaptam tőlük, de annyira talán egyik korábbi bulit sem élveztem, mint ezt. Ehhez hozzájárult az alaposan megtelt Aréna látványa is. Akár csodálkozhattam is volna azon, hogyan képesek a skorpiók sokadszorra is bevonzani tízezer embert a csarnokba, miközben szinte hazajárnak hozzánk, ha nem tudnám a választ: a Scorpions ugyanis az a külföldi zenekar, amelyet mi, magyarok a leginkább magunkénak érezhetünk. Még az átkosban kezdtek ide járni, velük együtt éltük át a '80-as és '90-es évek fordulóján a világpolitika színpadán lezajlott változásokat, azóta pedig már a sokadik generációt csavarják az ujjuk köré. Szóval olyanok ők nekünk, mint az a sokat megélt, a dörgést jól ismerő nyugatnémet nagybácsi, aki gyerekkorunkban időnként meglátogatott minket és olyan csokoládéval halmozott el, amit csak hírből ismertünk. A nagybácsi ma már nem fiatal, de még mindig jó karban van és továbbra is szeret Budapestre járni, mi pedig mindig örömmel fogadjuk őt. Megszokásból még hozza a zsáknyi édességet is, pedig már mindent megvehetünk magunknak itt is. Akarom mondani, majdnem mindent, azt a hagyományos, békebeli hannoveri ízt ugyanis csak ritkán találni a hazai boltok polcain. Talán azért is esik annyira jól, amikor a vén lókötőtől kapunk belőle pár táblával.

Ezúttal az idén negyvenéves Love At First Sting jelentette azt az extra desszertet, amit mézesmadzagként elhúztak előttünk, mi meg naná, hogy vevők voltunk rá. Ki voltunk már éhezve erre, na. Én magam akkor is elégedett lettem volna, ha minden különösebb körítés nélkül tolták volna el a klasszikus anyagot, de a látványt megint odatették rendesen. Voltaképpen ugyanazt a színpadképet használták, amit az elmúlt években mindig, de a hatásosan – és nyilván hatásvadász módon – megkomponált vizualizáció szemet gyönyörködtető mivolta mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. Sokszor azon kaptam magam, hogy nem is a zenészeket, hanem a kivetítőket figyelem, pedig a színpadon is akadt látnivaló bőven: például a hetvenhatot taposó Rudolf, aki továbbra is egészen valószínűtlen fizikai állapotban van és kábé olyan testzsírszázalékkal rendelkezhet, mint én, csak nekem van harminc év előnyöm vele szemben... Hiába, a fegyelmezett, sportos életmód az állampapírnál és az aranynál is sokkal jobb befektetés az ember öregkorára nézve. Schenker energikus színpadi jelenléte még mindig ugyanolyan védjegy, mint a magát hasonlóan jól konzerváló Matthias Jabs a másik oldalon, azt meg talán mondani sem kéne, hogy egyikük sem felejtett el gitározni. Klaus Meine mozgásán viszont már látszanak az évek, bár persze nemrég épült fel egy kellemetlen gerincműtétből, így abszolút érthető. A hangja viszont nagyon rendben volt: olyannyira, hogy egyesek egyenesen odáig mentek, hogy playbackre gyanakodtak, de a felvételeket visszahallgatva ez nevetséges feltételezés. Nyilván akadt néhol gépi rásegítés, például a Send Me An Angel refrénjében úgy süvöltöttek a backing trackről a vokálok, hogy még a feleségem is felhúzta a szemöldökét, de ez nálam még simán belefért.

A Coming Home-mal kezdtek, melynek első lírai versszaka még intróként szolgált, majd Mikkey Dee vezetésével úgy robbantak színpadra, mintha legalábbis a harmincas éveikben járnának. A svéd dobmágus végig elképesztő tempót diktált, sosem hallott dinamikát pakolt a régi örökzöldek alá, a cucca pedig megalázóan jól szólt végig. A hangzás az elején amúgy még botladozott egy kicsit, túlvezérelték és a magas is sok volt, de aztán hamar beállt és arányos lett. A program bizonyos periódusokban szinte teljesen megegyezett a két évvel ezelőttivel, a Coming Home-ot követően a Gas In The Tank, a Make It Real, a The Zoo és a Coast To Coast négyese 2022-ben ugyanígy követte egymást. Utóbbi instrumentális dal az első volt, ami Klaus pihenését szolgálta, majd jött az I'm Leaving You, amitől még most is a hideg ráz és kvázi azóta dünnyögöm magamban a riffjét. A Love At First Sting sosem játszott többi dala közül a menetelős Crossfire éppúgy hatott, mint a bulikon gyakori vendég és borzongatóan feelinges Bad Boys Running Wild imádnivaló témája.

Matthias pazar instrumentálisa, a gitártechnikus Ingo Powitzerrel előadott Delicate Dance alatt Rudolf is pihent egyet, az ismert változathoz képest pedig még csavartak is egyet rajta Mikkey-vel. Az As Soon As The Good Times Rollt viszont nem játszották el. Mondjuk lehetett rá számítani, reggae-s ritmusával mindig is kilógott az anyagról, ettől függetlenül szívesen meghallgattam volna, mert hatalmas dal. A szokásos akusztikus balladás blokk sem maradhatott ki, a már említett Send Me An Angel mellett az átírt első strófával ellátott Wind Of Change mondanivalóját a kivetítőn is hangsúlyozták. Egyébként Klaus már finomított az új szövegen, kevésbé lett szájbarágós, de az üzenete persze így is egyértelmű. Ki gondolta volna, hogy a dal, ami egykoron de facto a szabadság és a megbékélés szimbólumává vált, egyszer újra ennyire aktuálissá válik majd?

A politikus hangvételt szerencsére hamar elűzte a Tease Me Please Me izmos élő verziója, pedig lemezen sosem tartozott a kedvenceim közé, majd érkezett az újabb különlegesség, a szélvészgyors The Same Thrill, ami Mikkey Dee fenomenális dobszólójához jelentett felvezetést. Mikkey továbbra is lenyűgöző erővel és precizitással hozta magát, játéka semmit nem kopott és ugyanazt az élményt adta, amit első találkozásunkkor, 1997-ben, a Motörhead szigetes buliján. A világ problémáin való rágódás ezután sem lehetett alternatíva, mert jött a termet népünnepéllyé változtató Blackout / Big City Nights kombó, a ráadásban pedig a szokásos Still Loving You és Rock You Like A Hurricane, bennem pedig szemernyi kétség és hiányérzet sem maradt. Lehet őket nyugerrezni meg aranyos bácsikázni, de szerintem egyikre sem szolgáltak rá és tényleg csak azt tudom mondani, hogy nyolcvan felé battyogva ne legyünk rosszabb állapotban, mint most ők. A Scorpions bő ötven év elteltével sem önmaga paródiája, amit képviselnek, az még mindig csúcsminőség minden oldalról. Kevés az a zenekar, melynek irányába semmi mást, csakis mérhetetlen tiszteletet táplálok, a Scorpions azonban pont egyike ezeknek. (D.Gy.)