Shock!

Az ünnepekről megmaradt utolsó töltött káposzta és bejgli elfogyasztása miatt totálisan katatón állapotba került szürkeállomány felpörgetésére a death/black metal minden esetben hatásos orvosságként vethető be, pláne mindjárt az új esztendő első hétvégéjén. A talpalávalót mindehhez társtettesként az az Inquisition szolgáltatta, akik bő egy évvel ezelőtt felbukkantak már ugyanitt, egy hasonló tematikájú rendezvényen, ráadásul akkor is görög társaságban. A tétet ráadásul sikeresen meg is emelték most azzal, hogy turné co-headliner posztjára egy olyan nagyágyút sikerült elcsábítani, mint a Septicflesh. Miután pedig ez a csomag összeállt, nem lehetett kérdés, hogy mi sem hagyjuk ki a mulatságot.

Ahogy 2016 őszén, a szervezők idén is egy minifesztet kerítettek a főhősök attrakciója köré, és ahogy akkor, idén is a szokásos kedélyes nézőtéri sörözgetés hangjai mellett, laza félház előtt mutathatták meg magukat a felvezető fellépők. Ezúttal olyan csemegékkel nem szolgált az este, mint legutóbb a Mystifier és a Schammasch, itt lényegében megbízható hazai veteránok hizlalták a műsor hosszát, illetve rögtön kapunyitás után egy egyiptomi (!) death/folkmetal-banda, az Odius. Bár papíron nem indít be ez a műfaj, csupán az érdekesség kedvéért szívesen megnéztem volna őket, de vasárnap este lévén a fél hetes koncertkezdés eleve esélytelennek számított, főleg, hogy utána majdnem éjfélig tartott még a vigalom. Az utánuk következő Christian Epidemicről ellenben már korábbról jól tudtam, hogy nem az én zenémet játsszák, így ezt az újabb találkozást szándékosan nem erőltettem.

A Sear Bliss színpadra lépését céloztam meg tehát a belépőre, bár ha őszinte akarok lenni, élőben ez a (már nem is annyira) új felállásban támadó black metal alapbanda sosem győzött meg még igazán. Most sem mosták fel velünk a padlót, nem is számítottam rá, nekik amúgy is az elegáns, kimértebb hadmozdulatok állnak jól. Jól szóltak, már amikor nem volt probléma az énekmikrofonnal, de az ő profizmusukon még ez a rajtuk kívül álló, felettébb frusztráló körülmény sem ejthetett csorbát. A program különösebb meglepetéseket nem tartogatott, üdítő volt azonban látni, hogy a banda él és virul, készültek új pólóminták is a keménymag számára, és a lényeg, hogy az évszázadok óta várt új lemez is itt van a kanyarban. Utóbbi Kovács Attila és Vigh Zoltán gitárosok beszállásával nyilván nem lesz ugyanolyan, mint elődje, az életmű kakukktojásának számító Eternal Recurrence, de pusztán a jelen színpadi teljesítményüket elnézve is kizárt, hogy szint alatt maradnának vele.

Az Inquisition érkezésére aztán szinte tapintható módon emelkedett az izgalom szintje. Az amerikai black metalosoknak nálunk is masszív tábora épült ki az elmúlt években, a csalódást keltő teljesítmény pedig esetükben szinte elképzelhetetlen. Náluk az eredendő különlegességet az adja, hogy mindössze ketten lépnek színpadra, és az átvezető intro/outrokon kívül nem kapnak gépi segítséget sem. Ez egyrészt rendkívül imponáló, másrészt egyértelműen be is határolja a játékterüket, hiszen a feszes ritmusjáték mindennek az alapja ebben a műfajban, élőben pedig Dagon gitáros/énekes és Incubus dobos lehetőségei ki is merülnek ebben. Más lehetőségük nem lévén, rendre tökély-közeli megszólalással és a legjobb siófoki diszkókat megidéző fényhatásokkal hódítanak, színpadi munkáról az eleve helyhez kötött, a színpad két oldalán elhelyezett mikrofonok között járkáló frontember esetében botorság lenne még csak említést is tenni.

Összességében azonban ez egy roppant jól kitalált produkció, ami headliner minőségben is abszolút megállja a helyét, a bajom mindössze (most is) azzal van, hogy ezt az izgalommentes, közepes minőségű témákból építkező darálást nagyon hamar megunom. Magukhoz képest pedig ügyeltek a tempók változatosságára is (persze csak az ő mércéjükkel), és rájuk nézve megnyugvással állapíthattam meg újra, hogy a dallamosabb irányba ezer éve elment Immortal helyén ma az Inquisition jelenti e stílus egyik legmegbízhatóbb pontját. Mintha Abbathot látnám, hogy Blashyrkh egyik fennsíkjáról szórja ránk mindennemű kímélettől mentes, jégcsap-finomságú tirádáit, a maga sallangmentes, izomból dolgozó stílusában. Viszont pontosan azért, amiért otthon sem jutna soha eszembe mondjuk a Battles In The North helyett a Bloodshed...albumot tenni a lejátszóba, most sem szögezett a színpad elé roppant a hosszúnak tűnő, az utóbbi évek lemezeiről szemezgető műsorát elreszelő duó, akik ennek ellenére azért becsülettel megtették, ami tőlük tellett.

Az este sztárja persze mindettől függetlenül csakis a görög Septicflesh lehetett, akikkel nagyon szalad újabban a szekér, ami a The Great Mass – Titan – Codex Omega sor ismeretében a legkevésbé sem meglepő. Ahogy az Inquisitionnél, itt is egy minden ízében megszerkesztett, roppant tudatosan végigvitt zenei koncepcióról beszélünk, amit egyes rosszhiszemű arcok talán úgy fordítanának le, hogy ugyanabból a receptből főznek éve óta. Szerintem egyszerűen csak annyi történt, hogy ami évekkel ezelőtt borzongatóan izgalmasnak tűnt, nevezetesen ez a végletekig kiművelt szimfodeath-hibrid, az a sokadik nekifutásra már nyilvánvalóan nem hat az újdonság erejével, és talán a főkolomposok is elkényelmesedtek a maguk pozíciójában. Egy dolog azonban a stúdiómunka, és egészen más a koncerttermek világa, de amíg a csapat élén egy olyan frontember áll, mint a death metal Joey DeMaioja, Spiros „Seth Siro Anton" Antoniou, addig nem lehet gond e téren sem.

Probléma inkább ott adódott, hogy a zenekar megszólalásának arányai nagyon durván elbillentek a metalos irányba, márpedig ha valami, akkor pontosan a szimfonikus témákkal vegyített marconaság precíz egyensúlya adja a görögök esszenciáját. Így viszont, hogy a gitárok dörgése került nyomasztó túlsúlyba, az is kiviláglott, hogy a társulat nem véletlenül feküdt rá inkább a klasszikus oldal minőségi erősítésére, hiszen a death metal irányából nagyjából kifogyottnak látom a muníciót. Lemezbemutató turnéról lévén szó, természetesen a Codex Omega dalai jelentették a fő fogást, az album felét az orrunk alá is dörgölték, a múltba viszont csak a 2008-as Communionig néztek vissza, ami a jelenlevők látható elégedettségére szolgált. Nem gondolom, hogy a Septicflesh az általuk művelt stílus bármely elemében is zseniálisat alkotna, a kezeik között összerakott elegy azonban máskor, máshol akár robbanhatott is volna. Ide mindennek csak a füstje jutott, ami még egy ilyen tanári modorú felszolgálás mellett is sajnálatos.

Mire az utolsó hangok is lecsengtek, és lassan a látásunk is helyreállt a vizuális terror után, mégsem mondhattam, hogy csalódottan távoztam, hiszen három jó karban lévő bandát láttam, akik mindannyian hozták a maguk formáját. A januári lendületvétel megalapozásaként nekem ez így meg is felelt.

Fotó: PhotoInvisible