Shock!

A Sátán 2011. esztendejéig a Septicflesh nem volt több számomra, mint egy vagány nevű, de tucat black/death zenét játszó banda. Még azt se tudtam róluk (igaz, nem is érdekelt), hogy a zenekar hazája a metalban nem túl izmos Görögország, és hogy több mint húsz éve űzik már az ipart. Hét nagylemez után aztán kihozták azt az albumot, amely úgy mosta fel a hegedűsök és trombitások izzadságától csillogó padlót a szimfonikusnak csúfolt giccsblekk-csapatokkal, hogy öröm volt hallgatni. A The Great Massen nyoma sincs az irányzatra gyakorlatilag kivétel nélkül jellemző műanyag jellegnek, a nagyzenekari betétek valójában a zene szerves részét képezik, tökéletesen egybefonódnak a fémes részekkel, vagyis éppen olyan az egész, ahogy a dimmu borgirok annak idején megálmodták, csak képtelen voltak megalkotni.

A Titan érezhetően elődjének sikerén felbuzdulva született, elég csak ránézni a borítóra, a koncepció a The Great Mass folytatásának tűnik. De a csapat ezúttal is a Prágai Filharmonikus Zenekart kérte fel az együttműködésre, s mivel magát a zenét is ugyanaz a bagázs szerezte, akik legutóbb, így nagy kísérletezgetésekben vagy meglepetésekben teljesen felesleges reménykedni. Ami egyszer működött, az fog másodjára is, nemde?

Nos, ami először feltűnik, hallgatva a lemezt, a hangzás, ami igazából fel se tűnik az előző korong ismeretében. Mert ugyan Peter Tägtgren helyett ezúttal Logan Maderrel dolgozott a csapat a stúdióban, megszólalásában én túl sok különbséget nem találok az elődjéhez képest. A cd ezúttal is erőteljesen, telten szól, kristálytisztán dörren meg minden hangszer, szóval azok, akik a Darkthrone-féle, radioaktív sugárzás háttérzajára emlékeztető hangzásért élnek-halnak, jobb, ha fordított keresztet vetve messze elkerülik ezt a lemezt. A muzsika viszont ezúttal talán pőrebb, mint legutóbb. Ha a The Great Masshez akarom hasonlítani, akkor azt is mondhatnám, hogy míg az maga volt az apokalipszis kitörése, addig az új mű a világvége után, a romok közötti harcokat mutatja be. Hogy kik csatáznak egymással? Angyalok és démonok? A Sátán meg az Isten? Ősmagyar, huszárbajszú hungaristák és meleg, liberális külföldiek? Nem tudom, de a Septicflesh szerint elkeseredetten vív mindkét tábor.

Mindazt, ami a görögök zenéjére jellemző, ott találjuk a nyitó War In Heavenben: blackesen nyers, deathesen kíméletlen riffek, amiket néha a nagyzenekar is átvesz, hörgés, sötét tónusú dallamok, és mindez örvénylő hanghurrikánba keverve. A lemez direktebb hangvételét a Burn testesíti meg leginkább. Thrashes, deathes betonozásával, mélyen daráló gitárjaival és sallangmentes dobtémáival kissé darabossá válik ugyan, de a dal második felében, szinte a semmiből felbukkanó, finom dallamos rész azonnal elfelejteti velem a tétel hiányosságait. Az igazság az, hogy a Septicflesh mostanra nagyon agyafúrttá vált a nagyzenekar kihasználásában. Akad ugyanis néhány olyan darab a lemezen, amik inkább közepesek, ám a szimfonikusokat olyan arcpirítóan profi módon szövik bele zenéjükbe, hogy elsőre mindegyik dal zseniálisnak tetszik. A probléma ezzel az, hogy a zenekar gyakorlatilag megindult a műanyagosodás irányába, habár egyelőre még csak a vészjelek látszanak.

Az Order Of Dracul például egy korrekt, de mégis felejthető darab lenne, de ide is sikerült becsempészni olyan elemeket, amelyekre lehet azt mondani, hogy a 15. századi román hadúr alakját hivatottak kiemelni, de az ilyen díszítések nélkül maga a dal nem egy erős alkotás. A Prototype-ot a nagyzenekari kórus menti meg, egyébként inkább kiszámítható, a Dogmában pedig a tiszta ének+nagyzenekar/kórus kombó ismét a dal második felében érkezik, ami mintha egyfajta sablonként szolgálna az egész lemezhez. Rendben, ott csúcsosodik ki az adott tétel, mondhatnánk, de hatodszorra már unalmas.

Sajnos a Prometheus is inkább csak keresztülfolyik rajtam, mint a textilöblítő, a címadóban használt tempóváltások pedig valahogy fáradtnak tűnnek. Egészen félelmetes hangulatot áraszt a Confessions Of A Serial Killer című féllírai, a Ground Zeróban pedig megint hoz a zenekar néhány kellemes dallamot. Végül a The First Immortalban csillogtatja meg a csapat a nagyívű gondolkodásmódját, egészen megnyerően, aztán végére is érünk ennek a 45 percnyi anyagnak.

Reméltem, hogy az új dobása a Septicfleshnek valami meghatározó lesz, hiszen az előző lemezzel bebizonyították, hogy képesek kimászni a dobozból. Viszont a Titan inkább lett egy sikerhullám meglovaglása, amit ugyan ők teremtettek maguknak, mégis már most érezni, hogy ez hosszabb távon zsákutca lesz.