Shock!

Messze nem vagyok törzskönyvezett Sepu-fanboy, az újkori tagság produkció közül az Against / Nation korszakban hallgattam utoljára rendszeresen a brazil kvartettet, és ahogy arra személyesen Mr. Kisser felhívta most a figyelmünket, ennek is immár húsz (!) éve. Bizony, Derrick Leon Green éppen két évtizede áll a cavalerátlantított brigád élén, ami egyfelől megdöbbentő tény, másrészt eleve igazolja azt is, hogy miért emlegetik ma már csak elvétve a tartós lejtmenetbe került Max bácsit velük kapcsolatban. A másik szempont, ami elhallgattatja az örök szkeptikusokat, az a bandának a tavalyi Machine Messiah albumon mutatott bivalyerős lemezes teljesítménye, amit ezúttal egy hasonlóan elképesztő élő produkcióval sikerült megkoronázni. Ha pedig ennyi nem lett volna elég hívószóként, Kisserék köré egy komplett minifesztivál épült ki ez alkalommal (is), amelynek kínálatában tényleg mindenki megtalálhatta a neki tetsző, étvágygerjesztő fogást.

Bevallom, az elsőként színpadra vonuló Fit For An Autopsy tankönyvi, nyaktetkós deathcore-ja úgy hiányzott nekem, mint lónak a hátúszás, ekképpen csak az utolsó másfél nótát hallottam tőlük, ami azon túl, hogy nem szóltak rosszul, pontosan annyit mondott nekem, mint amit előzetesen „reméltem".

Aztán függöny, a Sepultura H&M-et megszégyenítő merchpultjának szemrevételezése, és máris következett New Orleans kecskeexportjának legszebb darabja, a Goatwhore. Sammy Pierre Duet (ex-Acid Bath, Crowbar) és társai gyakorlatilag bármilyen durvább közegben megállják a helyüket, hiszen zenéjük a sludge-tól a death metalig annyiféle hatást olvaszt magába, hogy az senkit sem hagy érintetlenül. Ráadásul adott náluk a színtér egyik legjobb frontembere Ben Falgoust személyében, aki most is a szokásos vehemenciával okádta ránk sátánimádó sorait, épp csak a mikrofonja nem szólalt meg rendesen, ahogy maga a banda sem, hiába kísérleteztem a folytonos helyváltoztatással. Fucked By Satan, ahogy aznapi záró daluk címe is mondja- A stílus egyik legjobb gitárosát látni azért még ilyen körülmények között is élmény volt.

Úgy voltam vele, hogy önmagában már csak a Goatwhore miatt is megéri lenézni erre az eseményre, és ha őket láthatom, nagy bajom már nem lehet. A fent elmondottak miatt azonban jócskán maradt bennem hiányérzet, és ezt az Obscura fellépése sem sokban enyhítette. A müncheni négyest a Death DTA előtt lehetett elcsípni legutóbb itthon, és oda látatlanban is jobban illett kiművelt, technikás zenéjük, mint ebbe a légkalapács-használatra berendezkedett közegbe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találták meg a közönségüket, hiszen volt, aki egyik bakelitjüket lobogtatva vetődött be az első sorba a jó hír hallatán, és többen is roppant lelkesen bólogattak, míg én csupán egyik lábamról a másikra állva vártam a műsor végét. A németek nem bíztak semmit a véletlenre, a függöny széthúzása után 10 másodperccel már füstölt is a gitár nyaka a rendezői balon, ennél azonban jóval kellemetlenebb volt az a maszatos, erőtlen sound, ami tulajdonképpen a zenéjük lényegét nyírta ki és hagyta sorsára. Az este teljes felhozatalát tekintve különösen feltűnő volt, mennyire nincs a csapatnak frontembere, így aztán a magam részéről csak megköszönhettem, amikor végre letették hangszereiket.

Nem mondom, hogy mindezek után nem volt bennem aggodalom, hogy a Sepultura-élményt ugyanúgy kíméletlenül meghágja a nem túl fickós technika, mint három éve és pár méterrel arrébb, de ezúttal a kivétel erősítette a szabályt: Andreas Kisserék megszólalása szinte az első pillanattól kezdve tökély-közeli volt. Ilyenkor persze nem nagyon érti az ember, hogy szerencsétlen előzenekaroknak miért kellett a keserű kenyeret zabálniuk, de túl sok lehetőségünk nem volt ezen lamentálni. Szó bennszakadt, szem fennakadt, a négyek valami ellenállhatatlan erővel csaptak oda minden jelenlévőt a falhoz, hogy a gyakorlatilag szünet nélkül pörgő műsorral el se engedjék többé a grabancunkat. Derrick persze nem lett akcióhős az elmúlt húsz évben, hangja viszont úgy dörgött a teremben, ahogy kellett, és amit egy hozzá hasonló, kigyúrt óriás megtehet a zenekari fronton (és olykor a dob mögött), annak becsülettel meg is felelt. Tőle balra Paulo Jr. a joviális nagypapa szerepe helyett most inkább a szerethető hajléktalant alakította hatalmas méretű, ősz arcszőrzetével, mindazonáltal lelkesen vastagította hangzást azokon a pontokon, ahol erre szükség volt.

Az este hősei (a keverősön kívül) persze nem ők ketten, hanem a minden turnéra tökéletes állapotban újraklónozott Kisser és Eloy Casagrande dobos voltak. Utóbbi teljesítményére konkrétan szavakat is nehéz találni, és igencsak bajban lennék, ha hozzá hasonló képességekkel és dinamikával bíró ütősöket kellene sorolnom a jelenlegi mezőnyből. A fiatal, mániákus Lars Ulrichot idéző mozgásával, megalázóan fölényes technikai tudásával talán egy kicsit sok is a jelenkori Sepulturába, viszont tény, hogy általa válik a zenekar újkori teljesítménye igazán lenyűgözővé. Mindehhez Kisser is hozzápakolja azt, amit csak ő tud, és ha – mint jelen esetben – a körülmények is kedvezőek, akkor vitának bizony helye nincs, az egyik legjobb kortárs koncertbandát látjuk, nem pedig egy saját múltját aprópénzre váltó haknibrigádot. Teltház ugyan nem lett a Barba Negrában, ugyanakkor végszóra kellően sokan gyűltünk össze ahhoz, hogy ezt megközelítsük, a zenekar bámulatos teljesítménye pedig a nézőtéren tömörülőket is feltüzelte, olyannyira, hogy szinte látni lehetett, ahogy felszáll a gőz a dühöngőből.

A program nagyjából sejthető volt, lemezbemutató turné lévén hat dal el is hangzott a továbbra is remek Machine Messiah-ról, ezen kívül a jubiláló Against kapott még kitüntetett figyelmet három tétellel (Against, Boycott, Choke), és persze ott voltak még azok a dalok, amik nélkül ma sem létezhet Sepu-koncert: Territory, Refuse/Resist, Arise, és a dicső zárás a Roots Bloody Rootsszal. Anélkül, hogy itt az év elején máris listákat és szuperlatívuszokat kezdenék emlegetni, meggyőződéssel mondhatom, hogy aki ezt a szintet akár csak megközelíti idén, annak úgy kell pörögnie, mint majom farkán a staniclinek. Punktum.

Fotó: Bands Through The Lens