Shock!

Mondhatnám, állatira vártam ezt a koncertet, mert az új, totális földindulást hozó Shining-album, az Animal engem csúful magával rántott. Túlzás nélkül beleborzongtam a gondolatba, hogy mennyire jól működnek majd ezek a témák élőben, kiegészítve néhány veretes klasszikussal, és az újabban hanyagolt, de ettől még továbbra is félelmetes harci eszközként funkcionáló szaxofonnal. A norvégok (hiszen ők nem a svédek!) lemezen nagyon bevállalósak voltak, így a kérdés csak az lehetett, hogy ebből mennyi vihető át arra a terepre, ahol már korábban is kimondottan otthonosan, ugyanakkor némi távolságtartással mozogtak. Ha esetleg nem bírnád ki a stáblistáig, elmondom előre: nem bánta meg, aki felült a diszkósított blackjazz-hullámvasútra.

Az elvileg ausztrál Alithia mindjárt egy nem is annyira döcögős magyar nyelvű köszöntővel nyitott, amelynek elhangzása után csak azért nem tudtunk szélesen vigyorogni, mert éppen azt hozta tudomásunkra az este egyik hőse, hogy aznap este frontemberük nélkül lesznek kénytelenek teljesíteni saját etapjukat. Dicséretes volt, hogy kiálltak egy instrumentális műsorral is, de ugye egyrészt vesztenivalójuk semmi, másrészt a prog metal meglehetősen hálás terep ehhez a megoldáshoz. Fellépésük nem csupán emiatt sikerült meglehetősen egyénire, hiszen ez volt a Shininggal közös turnéjuk utolsó klubkoncertje, és ez a búcsúbuli-hangulat meg is alapozta a történéseket. Egy adott ponton a norvégok is felbukkantak a színpadon, ahol amúgy ad hoc jelleggel a zajongásba is beszálltak, illetve piával is kínálták a „kistesókat".

Azt is hamar ki lehetett szúrni, hogy közvetlenül a színpad előtt egy VIP-különítmény foglalt hadállást, így az egy hangjegyre eső pacsik száma jelentősen megszaporodott. Azért is volt mindez különösen szerencsés, mert maga a zene engem minimálisan sem izgatott fel, csodaszépen csilingelt minden, akadt rengeteg ütőhangszer és billentyű, kapaszkodó viszont ének híján szinte semmi. Sebaj, hangulatfokozóként beváltak.

Némi késéssel, de eljött aztán az este főszereplőinek ideje is, vagyis Jørgen Munkeby vezetésével színpadra penderült a Shining. Olyasmi poénnak ígérkezett az ő fellépésük, amelyről előzetesen igyekeztem minél kevesebbet megtudni, de persze a szőkére festett hajú frontember crowdsaxing akcióiba nem lehetett nem belebotlani a Facebookon. Egy ekkora köpönyegfordítás után szinte magától értetődő volt, hogy az új lemez kerül a fókuszba, a megfejtés tárgya pedig az lesz, hogy miképpen lehet az új elképzeléseket és a korábbi formulákat koherens egészként tálalni. Az már az átszerelés közben kiderült (főként a már emlegetett VIP-szekció jóvoltából), hogy egy lényegesen felszabadultabb brigádot köszönthetünk, mint tavaly ugyanitt. Nem tudom megkerülni a hasonlatot, mert folyamatosan ez jut eszembe: olyannak tűnt ez a váltás, mint egy különösen felszabadító coming out, ahol is blackjazzerek vallják meg régóta meglévő, egyre kevésbé palástolt gyengéd érzelmeiket az ipari hatású popmetalhoz. Hogy nem végeztek e téren félmunkát, arról legkésőbb most meggyőződhetett mindenki, lévén az új album hajdani komolyzenészekhez tökéletesen méltatlan külsőségeit a koncertterembe is behozták.

Az Animal-mintás, gyönyörű piros kabátka alatt fehér atlétában felvonuló Munkeby tette e téren a legtöbbet, és mivel eleve a legtöbb szem rá szegeződött, a többiek nyugodtan maradhattak a konszolidáltabb megoldásoknál. Bár egy Shining-koncert mindig is valódi one-man-show, én azért csak eltekintgettem a rendezői jobbra is, ahol egyrészt a legfrissebb igazolásnak számító, ennek ellenére villámgyorsan a dalszerzésbe is besegítő alapemberré vált bőgős, Ole Vistnes reptette hosszú haját (utóbbival egyedül ő dicsekedhet a jelenkori tagságban). Mögötte pedig az egyik legkedvesebb dobosom, Tobias Ørnes Andersen próbálta minél inkább feldobni az egyre szimplábbra alakított ritmusalapokat – természetesen nem minden siker nélkül, ő továbbra is király a szürke eminenciások között, ahogy azt egy másik norvég legenda, Ihsahn is igazolhatja. Annak ellenére, hogy a Ragyogó Srácoknál alapvetés kellene, hogy legyen, én még tökéletesen megszólaló koncertjükön nem voltam, itt sem kényeztettek ilyesmivel, de bizonyos okok miatt ez most jóval kevésbé zavart, mint az előző alkalmakkor. Nem a szépen átgondolt, ritmusra koreografált vetítésnek volt ebben döntő szerepe, ugyanakkor ez az újdonság is jól szerepelt, még ha én különösebben nem is követtem figyelemmel.

Ha sikerült megbarátkoznod vele, netán meg is szeretted az Animalt, akkor gyakorlatilag kizárt, hogy csalódottan léptél ki aznap este a Dürer kapuján, hiszen a koncert az új dalokról, és arról a már emlegetett, lényegesen nyitottabbá vált attitűdről szólt, amit a legújabb kori Shining képvisel. Meglepetésemre a friss lemezt nyitó, számomra az első hallgatás óta ellenállhatatlan Take Me-ből nem lett koncertkezdő attrakció, sőt, el sem hangzott az este folyamán, mégis a friss felhozatal adta a fellépés gerincét. Ezek mellé csak mutatóba férhetett be bármi az elődökről, így például az emlékezetes klipnóta, a Last Day az előző lemezről, vagy rögtön utána a Healter Skelter, és szerencsére pont összejöttünk annyian, hogy a közönség tetején szaxizás néven futó partyszolgáltatás nálunk se maradhasson el. A döbbenetes vehemenciával nyomuló csapatot és főleg a szórakoztatóipari felelős Munkebyt talán egy kicsit el is vitte itt a lendület, plusz ugye a turné végén jártunk, így a vége felé egyre több lett a megbicsaklás énekileg, és az igazi átütő erő is hibádzott már ekkorra. Személyes kedvencem, a két Blackjazz-opusz közé beerőszakolt When The Lights Go Out ennek szépen áldozatául is esett a ráadásban, de haragudni emiatt azért igazából nem tudtam.

Szép visszaigazolás volt ez az este a megújult Shining-repertoár élőbeni működőképességéről, gyönyörű dinamikai ívével, remekül odakínált talpalávalóival el is vitte nálam a pálmát a korábban is eseménydús találkozásaink összevetésében. El is döntöttem, hogy én sem leszek szemérmes, ha az évvégi összegzésre kerül a sor, és megjutalmazom majd ezért a tökéletesen kerek élményért Jack Torrance norvég rokonait. Bennem nem maradtak kétségek – ez bizony állat volt.