Shock!

Nem mondom, hogy éppen a norvég Shining új lemeze volt az, amit az év végi összegzésre ráfordulva tűkön ülve vártam, de határozottan volt valami a levegőben Oslo környékén, amit még illett alaposan körbeszaglászni. Nyolc év telt el a metszőfogakat érzéstelenítés nélkül a szájból kirántó Blackjazz album megjelenése óta, és a folyamatos tagságproblémákkal küzdő zenekar azóta nagyon-nagyon messze jutott a címadó műfajtól, és csak idő kérdése volt, hogy a friss gondolatok szétfeszítsék a korábbi kereteket, majd megszülessen belőle valami egészen új. Legutóbb, az International Blackjazz Society kapcsán már egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy a B betűs kifejezés felemlegetése leginkább csak a brand ápolását szolgálja, a zene valami egészen más irányba tapogatózik, a múlt árnyai pedig múzeumi relikviák csupán. Lehetett volna mindezt elegánsabban, művészember módjára is kivitelezni, de az Ihsahn mellett (és újabban az Emperor alkalmi tagságában) is rendre feltűnő multiinstrumentalista főnök, Jørgen Munkeby másként gondolta.

Nos, nem lennék annak a Shining-ősrajongónak a helyében, aki a lemezelőzetes dalok ismerete nélkül, a régi idők lelkesedésével ruházott be az Animalre. A váltás még a legutóbbi albumhoz képest is akkora, hogy egy jól körülhatárolható kör számára az új anyag (reakcióidő függvényében) 15-30 másodperc közti időtartamnál nem fog sokkal többet megérni a lejátszóban. A sűrű, klausztrofób hatású ipari jazzmetalból való kihátrálás szándéka az érintettek számára persze nem lehetett újdonság, de a friss csokor még így is egészen döbbenetes megközelítésbeli változást hoz. Az Everything Dies dalt már tavaly szeptemberben megismerhettük, majd idén nyáron megérkezett a címadó is, hogy senki ne ápoljon kiskertjében hiú reményeket – a régi Shiningnak annyi, elfogyott, kifogyott, kész, vége. Amit én ezekből az előzetes témázgatásokból kihallottam, az alapján egy kedélyes kis pofáraesést valószínűsítettem Munkebyék számára a popmetal ingoványos talaján. Annak okát, hogy ez mégsem következett be, egyértelműen abban látom, hogy a reméltnél sokkal gátlástalanabbul álltak az elkövetők a projekthez.

Ha nyitott elmével, igazán megadod az esélyt (és aztán saját magad) a nyitó Take Me rockdiszkóba hívó szintitémájának, mellesleg nem ápolsz rossz viszonyt az ezredforduló előtti évek felhabosított arénarock-hangzásával sem, akkor jó eséllyel te is áldozatul esel ennek az Állatnak, ahogy ez esetemben is megtörtént. Nálam két hete napi rotációban lepörög a lemez, és egyre fogyatkozó szégyenérzettel hirdetem a vidáman szeletelő komolyzenészek dicsőségét. Teszem ezt pusztán azért, mert remekül elszórakoztat a végeredmény, és hiába szembesíteném magam azzal a ténnyel, hogy még véletlenül sem a világ legeredetibb muzsikáját hallgatom éppen (helló, Muse, üdv, Marilyn Manson), az arcomon az idült vigyor felülír minden józan megfontolást. Tömve van az album igazán jópofa dallamokkal, Munkeby torkának egészen új dimenziói válnak láthatóvá, és végső soron el kell ismernem, hogy az Animal dalonként és egyben is teljesen működőképes. Nem is a norvégokról lenne szó, ha nem bujkálna ott a diszkó sarkában, rút képével a troll, aki semmi mást nem akar, csak bántani téged, de pont ettől lesz a mese teljesen kerek.

Ha a változás mibenlétét vizuálisan szeretném érzékeltetni az International Blackjazz Societyhez képes, elég csupán a lemezborítókra rápillantani, és máris láthatóvá válik, hogy mi is történhetett a háttérben. A legfontosabb mégis az, hogy az Animalt egy vesztenivaló nélkül új lapot nyitó, felszabadult brigád készítette el, és pontosan azáltal hallgattatja magát rettentően az anyag, hogy mentes a görcsös erőlködéstől, a témák frissen, üdén gördülnek elő a hangfalakból. Elsőre nagyon furcsa volt Tobias Ørnes Andersen dobos eredendően finom megoldásait ebben az új környezetben hallgatni, de azt kell mondjam , végeredményben ez is csak pozitív módon tesz hozzá a produkció egyediségéhez. Ennyiből is kiderülhetett, hogy az Animal semmilyen téren nem kíván a korábbi tábor kedvére tenni, hogy mást ne említsek, a banda karakteréhez ezer szállal kötődő szaxofont is úgy hajították ez alkalommal a sarokba az urak, hogy csak lesünk. Nem akar a Shining világot váltani ezzel a lemezzel, mindössze minőségi módon próbálják saját magukat és minket is elszórakoztatni. Ha ennyivel ki tudsz békülni, akkor már tudom, mit hallgatsz majd idén ősszel.

A Shining november 29-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.