Mivel a kollégák nagy része Dream Theateren sznoboskodott, ismét én vagyok kénytelen beszámolni arról, amihez nem értek. Szerencsére nem ez az első eset – lásd a bécsi Exodust –, és persze érdemes megjegyezni azt is, hogy thrash-felelősünk, Kiss Gábor eleve nem is csípi különösebben a Sepultura-családfát. Sok választás tehát nem maradt, pedig eredetileg szórakozni indultam ide is, eredeti ötletemet viszont (miszerint a kombójegy analógiájára kombó-cikket raknék össze a két héttel későbbi Sepu-koncertből és ebből) a főnökség leszavazta – marad tehát a szimpla Soulfly-megemlékezés. Ez mondjuk abból a szempontból sem rossz ötlet, hogy én biztos nem fogom a koncert apropóján szarrá fikázni a csapat utolsó lemezét, mint azt a többiek tennék, már csak azért sem, mert a buli még akkor is minimum zseniálisnak mondható, ha én magam sem hallgatok meg évente átlagosan két-három Soulfly lemeznél többet. Ellenben már másnap mentem volna megnézni őket megint.
Bemelegítésnek persze ott volt még az Insane, amely tavaly a Balatonon nagyon tetszett (sajnos madármaszkom azóta sincs), és itt sem volt ez másképp. Meg kell persze rónom az A38-ot, nem is feltétlenül az egy órás csúszásért (bár arról is illene szólni a Facebook-esemény posztjai között, ha már az eredetileg tervezett menetrendet kiírják), hanem hogy a nemcsak bent, de a másik koncert miatt a teraszon is agyig teltházas hajón megint nem voltak képesek kinyitni az Orrbárt, hogy az ember legalább leülhessen, illetve hogy a benti kiszolgálás egy kicsit felpöröghessen (most komolyan, nem termeli ki a forgalom plusz egy-két ember esti bérét?). Mondjuk pont emiatt az egyik fröccsömről inkább le is mondtam a sor miatt, és tudtam koncentrálni Insane-ékre, akik nagyon korrekt kis support műsort toltak le, benne két új nótával. Ha tehát lesz idén valamikor lemez, gondolom, önálló koncertek is kinéznek, ami igen örvendetes, pláne, hogy sok bepótolnivalóm van a bandával kapcsolatban.
Soulflyilag is volt lemaradásom bőven, de ugyanígy a Sepunál is elvesztettem a fonalat, amit aztán mindkettőnél felvettem, ugyanakkor sose tudtam eleget hallgatni egyik életművet sem – ezáltal persze objektívebb maradhatok mindkét esetben, és néha talán érdekes egy független vélemény is. Már csak azért is, mert a folyamatokat és a jelen helyzetet átlátni rendkívül egyszerű: Max Cavalera az egykori anyabanda tufa vonalát vitte tovább, míg régi társai komplexebb vizekre eveztek, ugyanakkor a latinos groove-okat mindketten meghagyták a zenéjükben, de hát ezektől tulajdonképpen akkor se tudnának szabadulni, ha direkt erre törekednének. És ezek miatt is baromi jó élőben hallgatni őket – tényleg nem sokat tétováztam, amikor el kellett dönteni, Dreamre menjünk-e aznap vagy Soulflyra.
Praktikus szempontból is jobb választásnak tűnt a Hajó, hiszen a teraszon kellemesen elhűsölgethetett az ember bulik előtt/között, és a gyomorrész légkondirendszere is meglepően jól bírta a megterhelést. Melegnek persze meleg volt, de nem olyan elviselhetetlenül, mint amilyen a Trackben lehetett a korai koncertkezdéskor, és mindez remek atmoszférát teremtett a dzsunga törzsi ritmusokhoz – én legalábbis simán egy brazil klubban éreztem magam, de ez talán annak is köszönhető, hogy két dekoratívan szétvarrt, lelkesen táncoló hölgy mögé keveredtem, akik ránézésre simán lehettek volna lazító Soulfly stáb- vagy családtagok is (de mivel magyarul beszéltek, ez nem valószínűsíthető).
Szóval mi tagadás, ez a lemezen néha akár még egysíkúnak is aposztrofálható thrash-groove metal keverék nagyon beleküldi az ember lábába a bugit, lényegében tökéletes nyári szórakozás, ha nagy melegben pont metalra vágyunk. Nyilván a zenekar tagjainak képességeit felesleges ecsetelni, hiszen Marc Rizzo a műfaj lenagyobbjai közé tartozik, azt viszont mindenképpen érdemes vele kapcsolatban megjegyezni, hogy az ízlésesen tekerős instrumentális albumok ellenére is milyen jól belesimul játékával az összképbe, pedig akár szét is szólózhatná a dalokat. Nem teszi, itt nincs is erre semmi szükség, de ha kell, akkor azért elengedi az ujjait.
Apát és fiát egy színpadon látni mindig jó dolog, egyre gyakrabban fordul elő manapság, és mivel elméletem szerint a népszerű bandák örökségét sanszosan a gyerkemeik (is) fogják továbbvinni (hiszen húsz-harminc-ötven év múlva is lesz igény a koncertjeikre), a jövőben is biztos sokszor futunk majd bele ilyesmikbe. Cavaleráéknál mondjuk a génekben van a ritmus, és Zyon nyilván mást sem csinált, mióta kábé lábra állt, csak verte a tamtamot – más gyerekre ilyenkor rászólnak, náluk ilyen fel se merült. Ma pedig olyan precizitással hozza a dobtémákat, hogy sem nagybátyja, sem más neves kolléga mellett sem vall szégyent. A Refuse/Resistet pedig ki nyomhatná hitelesebben, mint ő, akinek a szívhangjával annó a nóta elindult? Ebben még az emocionális töltetet mellőzve is nagyon komoly szimbolika rejlik. Pláne, hogy Tony Campos távozásával a basszusgitárt Zyon öccse, Max másik fia, az ifjabbik Igor pengette...
Nagyon tetszett amúgy, hogy az említett slágeren és a Roots Bloody Rootson kívül nem volt műsoron egyetlen Sepu-dal sem, és ezeket pont ugyanúgy fogadta a szemmel láthatóan fanatikusokból álló közönség, mint a sajátokat – persze közel húsz év után a régi időket visszasíró arcok nyilván nem járnak már egyik utódzenekar bulijaira sem. És ha valamire tényleg nincs szükség, az egy reunion – az emberi oldal nyilván érdemes lenne rendezni, mert ahhoz túl rövid az élet, hogy haragban legyünk egymással, de zeneileg nem hiszem, hogy tudnák egymást inspirálni Cavaleráék és Kisserék.
Fotó: Boros Györgyi
Hozzászólások