Nem győzök pironkodni amiatt, hogy gumithrasher létemre egyedül én képviseltem a szerkesztőséget nemcsak a márciusi Death To All-bulin, hanem ezen a másik kiemelt fontosságú eseményen is – én kérek elnézést már előre is, „hülye vagyok hozzá" sorok következnek!
Egy jót tresselni sose rossz, pláne egy kellemes nyári péntek este, mindezt pedig egy olyan legendás bandával, amelynek a metal történelem néhány legnagyobb riffjét és a thrash műfaj kiforrasztását köszönhetjük, Big Four ide vagy oda (ez az elnevezés már csak azért is röhejes, mert négy olyan szervezet összességét is jelöli, amely ellen egy igaz thrasher lázadni hivatott). Na mindegy, amit erről a témáról mondani akartam, azt már a Sorcerer-ismertetőben is kifejtettem, itt maximum továbbcsócsálni lehetne a dolgot.
Persze a thrash-közösség látványa mindig pozitív értelemben megmosolyogtató és szívet melengető is egyben, tisztes távolságból pedig a circle pit és a wall of death szemlélése is remek mulatság – benne lenni mondjuk nem tudom, miért jó, főleg 40 kilós lányként, de a tavalyi fezenes Destruction óta azt is tudom, hogy zsemleként biztos nem kellemes. Mindenesetre maximális respect a publikumnak, hiszen egyszer és mindenkorra rácáfoltak az eddig axiómaként elkönyvelt „halvérű osztrák közönség" tételre, hiszen már az előbandák (Enclave, Mortal Strike) alatt is olyan túrást rendeztek, mintha '85-ben lennénk valamelyik friscói klubban – ehhez az időjárás remekül is passzolt aznap este: kint este kilenckor 30, bent 42 fok.
Eredetileg azért akartam mindenképpen megnézni az Exodust klubbulin, mert úgy gondoltam, hogy erre nem lesz lehetőség, ha beindul a Slayer-gépezet. A logika azonban felülírta az én elképzelésemet, hiszen Gary Holtot már fullosan befogták Arayáék, ezért ő erre a turnéra már eleve el se jött, de erre már korábban is volt precedens, amikoris Lee Altus Heathen-beli társa, Kragen Lum ugrott be. Ezúttal is őt láttuk a deszkákon, és meg kell hagyni, egy pillanatig nem lehetett érezni Gary hiányát. Lehet persze trú módon okoskodni, hogyakkoreznemisexodus, de ha valaki csak egy pillanatra belegondol, hány embert (családot) tart el a brand, máris világos, hogy maga Gary sem teheti meg, úgy saját, mint társai egszisztenciája szempontjából, hogy pihenteti a bandát az elkövetkező két-három évre, amíg kifut a Slayer következő köre.
És persze azt sem lehet, hogy Zetro második visszatérése kapcsán nem ütik a vasat, pláne ,hogy a szerkesztőségünk és olvasóink törzskönyvezett thrasher tagjai által fanyalogva fogadott (megint csak én kérek elnézést!) Blood In, Blood Out lemez rendkívül izmos dalai is az élő előadás után kiáltanak – volt is belőlük jó négy darab. Amúgy a tizenhat tételes műsor az életmű remek keresztmetszetét adta, minden kötelező klasszikus elhangzott, beleértve a Tempo Of The Damned két nagy pillanatát is (Blacklist, War Is My Shepherd), és nem hanyagolták a Rob Dukes-érát sem (miért is tették volna?): volt Iconoclasm meg Children Of A Worthless God is. Mindezt pedig olyan feszesen és olyan energiával nyomták, hogy az ember nem bírta levenni a szemét a színpadról még a nem éppen ideális körülmények ellenére sem.
Jómagam kilenc éve láttam először és utoljára a bandát, akkor még egyáltalán nem ismertem őket (a Biomechanical miatt mentem el a bulira elsősorban), de már akkor is zseniálisnak tartottam a koncertet, nem meglepő tehát, hogy ennyi idővel később, munkásságukat megkedvelve és klasszikus énekesükkel a mikrofonnál méginkább beütött a dolog. Zetro amúgy is elmebeteg, nem lehet nem rá figyelni, a színpadi kiállás a riffekhez mérten igen szigorú, a tempó meg tényleg elképesztően feszes, nem is értem, miért nem esik több szó Tom Huntingról, ha a legjobb metal dobosok kerülnek szóba.
És ugyan szigor ezerrel, de amikor a ráadásnélküli műsor végén (teljesen igazuk van, hova lehet még fokozni, amikor az intenzitás eléri a tetőfokát?) Zetro spontán felveszi a színpadra az első sorban álló rajongó nyolcéves forma Exodus-pólós kisfiát, és a nyakába kerül az egyik gitár, akkor bizony nemcsak a banda érzékenyül el, hanem még az én megkérgesedett lelkem is megmoccan. Emellett pedig – bár ezúttal nem Pestig, csak Győrig kellett vezetnem a koncert után – bőven elláttak energiával a hazaútra.
Messziről jött ember azt mond, amit akar, de biztos vagyok benne, hogy jelenlévő honfitársaim megerősítenek abban – akár gondolatban, akár kommentben –, hogy a második Blood In turnét is látni kell. Szerintem ennyien nálunk is lennének, mint ahányan a Szenét megtöltötték.
Fotó: © Markus Wetzlmayr / www.wet-photo.at
