Shock!

Ha jobban belegondolok, Freddie Mercuryn és a Slayeren kívül nem nagyon van olyan tényező a rockzenében, amellyel kapcsolatban szinte minden kolléga véleménye megegyezik a szerkesztőségben, de ha egy kicsit jobban megerőltetem az agyam, Chuck Schuldiner munkássága is ezek közé tartozik. Hiszen a thrasher Kiss Gábor, a blacker Balázs, a stoner Andor, a nonkonformista Zolika, soviniszta elnyomástól szenvedő főszerkesztő asszonyunk és én, az elvtelen ide-oda csapongó is mind egyetértünk abban, hogy amit ez a tragikusan fiatalon elhunyt, Long Island-i metal fanatikus srác letett az asztalra, az etalonnak számít a metal, de talán még az egyetemes rockzene történetében is. Erről Klasszikushock rovatunk is tanúbizonyságot tesz, elvégre egyedüliként az ott szereplő előadók között teljes munkássága megtalálható a rovatban. Mindegy tehát, milyen irányból közelítünk a Death zenéjéhez, némi nyitottsággal könnyen beszippant – még az extrém vokalizálás esküdt ellenségei sem menekülhetnek, hiszen ott a tiszta énekkel letaglózó Control Denied is.

Chuck tehát elképesztően nagy tehetség volt, képes volt elborultan komplex, mégis teljesen addiktív muzsikát alkotni, ahol a virtuozitás egy pillanatig sem ment a kerek, remekül összerakott, emlékezetes dalok rovására. El lehet persze játszani a gondolattal, milyen lett volna egy Control Denied-koncert, játszottak-e volna Death-számokat, és ha igen, melyeket: elérte-e volna Chuckot a kiégés. Milyen stílusok felé kacsintgatott volna még, visszatért-e volna egy ponton a zsigeri ős-death metalhoz, amelyet lényegében ő maga talált fel, kikkel, hogyan és mit zenélt volna együtt később? Mivel azonban a fantasztikus karriernek hirtelen vége szakadt, ezekre a kérdésekre sose kapunk már választ, de az azóta eltelt idő világosan bebizonyította, mekkora űr maradt a fiú zenéje után. Csak üdvözölni lehet tehát, hogy egykori zenésztársai kitalálták ezt a turnézó emlékzenekart.

Érdekes módon a régóta eltávozott zenészek emlékére összeverbuválódott formációkat kevésbé támadják a megmondóemberek: minél régebben hunyt el az illető, annál kevesebb az okoskodás – talán pont azért, mert hiányoznak zenésznek, közönségnek egyaránt. Viszonylag könnyen elfogadtatta magát az újkori Thin Lizzy (mintegy másfél évtized múlva változtatva csak nevet) és egyre kevesebbet cseszegetik Ronnie Dio csapatainak zenészeit is. A Death-ben korábban megfordult arcok kezdeményezéséről sem olvastam szinte semmi rosszmájút – biztos volt persze, aki (már csak az ilyenkor kötelező közhelypuffogtatás miatt is) elsütötte a „csak a pénzért" frázist, de én úgy gondolom, hogy ezek a kiváló muzsikusok enélkül is kapnak elég felkérést, session munkát, endorsingot, mintsem rá lennének szorulva bármilyen olyan haknira, amit nem csinálnak szívesen. Szóval semmiképp sem szabad az ilyen-olyan „Metal All-Stars" karácsonyi turnékhoz hasonlítani a dolgot – nem mintha azokkal bármi gond lenne.

Elsősorban azért akartam kimenni erre a bulira, mert a tavaly nyári koncert nyaralás miatt kimaradt, ráadásul több helyen olvastam csalódott kommenteket a rövid műsorról és a bizonyos témákat máshogy (?), ill. lassabban (?) játszó Sean Reinert dobolásáról. Itt viszont lehetett tudni, hogy „egész estés" a történet, és Gene Hoglan lesz a dobos, akit pár éve a Szigeten is elcsíphettem a Fear Factory soraiban, nem volt tehát kérdés, hogy nagy élmény lesz. Az is lett: a fekete alapon piros logó előtt egy rendkívül meggyőző kiállású csapat nyomta az időtlen klasszikusokat, páratlan lazasággal előadva a haladó zenészek számára is nehezen felfogható témákat, gyönyörűen is szólt a cucc, nem hiányoltuk az otthon felejtett füldugót sem. Érdekes módon nem Max Phelps, hanem a basszerlegenda Steve DiGiorgio konferált, igaz, a frontemberséget magára vállaló Cynic muzsikusnak volt elég dolga az énekkel és a gitárral. A szólókon és a nyakatekert témákon a Symbolic lemezen is gitározó Bobby Koelble-vel osztoztak (és persze ne feledkezzünk el a hivatalos műsor utolsó három dalát elsüvöltő-gitározó, Pesten is megjelent német zenészhaverről, Steffen Kummererről – összhangjuk láttán még maga Chuck is csak csettinthetett fentről vagy lentről.

Nem véletlen persze Bobby bevonása, hiszen a '95-ös anyag kerek évfordulója volt a turné egyik apropója, ennek megfelelően jó sokat is nyomtak róla. Bár jómagam pont ezt hallgattam legkevesebbet az életműből, a ráadásban eltolt Crystal Mountain pont hogy az egyik csúcsponttá nőtte ki magát. Igaz, ekkora nótákkal eleve nehéz csúcspontokról beszélni, lévén mindegyik zseniális, a szó szoros értelmében. Nyilván van kontraszt egy Leprosy meg egy Bite The Pain között, tekintve hogy teljesen más korszak szülöttei, de kronologikusan végigmenve a diszkográfián, teljesen világos, honnan, hogyan és hova fejlődött Chuck zenészként, dalszerzőként, sőt vokalistaként. De akárhogy is, a két összevont ősdurvulat a ráadásban könnyfakasztóan gyönyörűre sikerült.

Nem kell ezt nagyon ragozni, lehetne jönni azzal, micsoda óramű-pontossággal húztak Hoglan legbonyolultabb fikcsijei is, meg, hogy DiGiorgio ujjai pókként szaladgáltak a húrokon, nagyon komoly metalt toltak ezek a veteránok, valahogy így kell méltóképp emlékezni. Meg kell, mondjam, hogy még a másnap estének is alaposan feladták a leckét, ha pedig választanom kellene, a mérleg a Death To All oldalára billen jobban. Sajnálatos, hogy a magyar közönség ennek csak egy rövidített verzióját látta, ugyanakkor remélem, hogy lesz még mód itthon is üdvözölni ezt a formációt, akár más felállásban – jó néhány csúcskategóriás zenész letette a névjegyét a Death soraiban, alapanyag pedig van még bőven. És mikor is lesz kész a kettes Control Denied...?