Shock!

Egyértelmű jele a nyár beköszöntének, hogy egymást érik a fesztiválok, illetve a szabadtéri koncertek. Ennek egyrészről örülök – ki ne szeretne kellemes időben, a szabad ég alatt zenét hallgatni? –, másrészről viszont vannak az ilyen koncerteknek hátulütői is. Az egyik, hogy sok olyan külső körülmény is befolyásolja őket, illetve a hangzást (szél, csendrendelet stb.), amire adott esetben sem a szervezőknek, sem a zenekarnak nincs ráhatása, a másik pedig, hogy mivel az ilyen bulik helyszíne minden esetben Budapest lakott részein helyezkedik el, így az emberi időben való befejezéshez kifejezetten korán el is kezdik őket. Ebből kifolyólag pedig a dolgozó nép gyermeke gyakran jár úgy, ahogy én is, azaz a meghirdetett kapunyitás után 45 perccel érkezve már szomorúan szembesülhet azzal, hogy lemaradt az egyik bandáról.

Mikor 19:40 körül beléptem a Budapest Park területére, néma csend fogadott, és még örültem is, hogy nem maradok le semmiről. Néhány perccel később bele is kezdett műsorába a Cavalera Children Conspiracy, azaz a Lody Kong, nekem pedig csak akkor kezdett gyanússá válni, hogy valami nincs rendjén, mikor fél kilenckor még mindig a deszkákon nyomultak. Sajnos később kiderült számomra, hogy nem a Lody volt az első zenekar, hanem az Ektomorf kezdett, így Zotyáékról sikerült lekésnem. Sajnáltam a dolgot, mert élőben mindig iszonyú intenzívek, ráadásul jó pár éve nem láttam az Ektomorfot, ezért mindenképpen csekkolni akartam őket a „nagy testvér" Soulfly előtt. Zotyáék helyett ezúttal be kellett érnem tehát a Lody Konggal, és tulajdonképpen tök jópofa is volt a koncertjük. A bandában az a Zyon Cavalera csépeli a dobokat, aki a faterral is fellépett nem sokkal később, frontján pedig ifj. Igor, azaz Max másik fia áll gitárral a nyakában. Zenéjük olyasfajta punk-thrash-HC ötvözet, ami a Cavalera-kölköktől el is várható, de a produkció még eléggé kiforratlan. Fogós, emlékezetes dalokat nem sikerült írniuk, ráadásul Igor vokalizálása is eléggé egyhangú, még apjához mérten is. Ettől függetlenül aranyosak voltak, ahogy nagy vehemenciával nyomultak, de azért ha nem tudjuk, hogy itt az új Cavalera-generáció nyomja, gyanítom, sokkal kevesebb embert kötöttek volna le.

Rövid átszerelést követően aztán színpadon termett Max és csapata, és megkezdődött életem első Soulfly-koncertje. Nem vagyok egy diehard fan, de néhány lemezüket (például Conquer vagy Omen) kifejezetten szeretem, a Chaos A.D. pedig egyértelműen A Nagybetűs Sepultura Lemez számomra, így az én szemszögemből nézve a kezdés nem is lehetett volna erősebb: a Blood Fire War Hate indítása után ugyanis jó érzékkel a Refuse/Resistet kapták elő, a nézőtér pedig kapásból felrobbant. A fortyogó moshpit beindult, a refrént pedig egy emberként üvöltötte valamennyi jelenlévő. Valamiért úgy gondoltam, a Soulfly a deszkákat felszántó csapatok közé tartozik, ellenben ők is inkább a Slayer iskolát követik, azaz szuggesztíven néznek előre, miközben megy a nyaktörő headbang. Ráadásul abból a szempontból is párhuzamba állíthatóak Ölőékkel, hogy Max Cavalera és az időnként kedélyesen táncikálóTony Campos mosolygós szeme is sokszor egy szigorkodó álca mögött megbújó jóságos nyagyapót juttatott eszembe, ahogy ez Tom Araya esetében is gyakran előfordul.

A koncert legnagyobb kérdése számomra ugyanakkor egyértelműen az volt, hogyan oldja majd meg feladatát a tejfelesszájú Zyon. Teljesítménye pedig annak ellenére sem bizonyult feltétlenül meggyőzőnek, hogy filljei, pörgetései a helyükön voltak, és a pontossággal sem támadtak gondok, sajnos azonban egész egyszerűen nem üt oda eléggé a doboknak. Ahhoz, hogy az ilyesfajta muzsika húzzon, az kell, hogy a dobos ne szimplán csak eljátssza, amit kell, hanem gyakorlatilag verje szét a cájgot. Nem elég, ha helyén van a pergő, oda is kell sózni rá, főleg abban a csapatban, ahol olyan arcok ültek korábban az ember helyén, mint Roy Mayorga vagy Joe Nunez. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy még csak 21 éves, Zyon kiválóan teljesített, de ha nem a fia lenne, Max azért nyilván nem őt válogatta volna be a csapatába.

A buli elején felpezsgett hangulat természetesen később sem csendesült, a mackósan totyogó (és kábé akkorára is terebélyesedett), rendkívül kedélyes Max egyetlen intésére emelkedtek az öklök és indult a circle pit. A setlist gyakorlatilag tökéletes volt, hiszen négy Sepu alapvetés mellett gyakorlatilag a Soulfly életmű minden korszakát megidézték, ráadásul nagyjából tökéletesen egyensúlyban tartva ezeket. Vagyis az egyébként nem túl erős utolsó két lemezt sem reprezentálták túl, összesen három nóta került elő ezekről. Az Enslavedről előkapott Revengeance hozott némi kis meglepetést is, ebben ugyanis a Lody Kong-os kölkök is színpadra léptek: Igort még az sem zavarta, hogy a dal első felét néma mikrofonba acsarogta, Max pedig egyfajta tyúkanyóként vizslatta a gyerekeket. Ahogy fogalmazott: „We have a family here."

A meglepetéseknek természetesen nem szakadt vége ezzel, hiszen az időközben Újpest-mezbe öltöztetett Max mellé Farkas Zotya is csatlakozott, majd együtt nyomták el a Roots Bloody Rootsot. A nagyjából 75-80 perces koncertet végül a Jumpdafuckup és az Eye For An Eye egyvelege zárta, illetve a Maiden Trooperének nyúlfarknyi megidézése. Ezt azonban már csak kontrollról élvezhettük, mivel pontban 22.00-kor minden hangfalat nullára húztak le. Értem én, hogy csendrendelet, de két perc talán még belefért volna, főleg, ha tekintetbe vesszük azt, hogy a hullámzó hangzás (Marc Rizzo néha totál eltűnt a masszában) és a néha kifejezetten gyér hangerő (meggyőződésem, hogy a koncert második felére is jelentősen letekerték a volume gombot) már-már súrolta a közönséggel való kibaszás kategóriáját. A Soulfly előadása nagyon tetszett, összességében azonban a fentiek miatt mégsem vagyok elégedett. Erről persze ők tehetnek a legkevésbé, szóval legközelebb megint találkozunk.

Fotó: Réti Zsolt