Shock!

Szerencsére szombatra alábbhagyott az őrület a fővárosban, így nyugodt szívvel látogathattam el a Kultiplexbe, ahol a Stereochrist tartotta új, Live Like a Man (Die as a God) című lemezének bemutatóját.

Fél tíz körül a Sunday Fury kezdte a műsort, kiknek ez volt az első nyilvános bemutatkozásuk. Szerencsére rutintalanságnak nyoma sem volt, összeszokottan, feszesen, nagy vehemenciával játszottak a srácok. Furcsa volt egyébként négy csontkopasz fickót hallgatni, hiszen fizimiskájuk alapján inkább egy HC bandába képzeltem volna őket; muzsikájuk mégis tökéletesen illett ide. A hallottak alapján valószínűleg a COC lehet náluk a nagy kedvenc, gondolom nem véletlen volt az sem, hogy Pepperék egyik szerzeményére álltak be a koncert előtt. Első két nótájuk még a gyorsabb, hardcore-osabb vonalat vitte, de később belassultak, alaposan besúlyosodtak a dalok. Az énekes-gityós srác mellett sokat énekelt/üvöltött a másik gitáros és a bőgős is, segítve ezzel a közönség érdeklődésének szinten tartását, mégis a háromnegyedórás program végére kicsit összefolytak a témák. Picivel több fogósság a jövőben, és tényleg nem lesz mibe belekötni. Ígéretes csapat!

A karcagi Stardrive programját nagy érdeklődéssel vártam, mivel a Rust cím bemutatkozó anyagukról korábban hallott néhány szösszenet nagyon bejött. Élőben sem kellett csalatkoznom, a srácok jó kis, Trouble, illetve korai Sabbath fémjelezte nótákat sorjáztattak egymás után. Cselényi Csaba hangjával a nyitó Burning Wheels alatt voltak ugyan még problémák, de aztán hamar belemelegedett a dologba. Ki kell emelni Mulicz Zolit, aki hihetetlenül élvezetesen, érzéssel szólózott, minden egyes gitárnyűvését öröm volt hallgatni. Az első lemez dalai mellett elővettek a srácok több új témát is, amiket hallva biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond az új anyaggal sem.

Az utolsó dalt aztán egy hathúrossal kaptuk az arcba, mivel Csaba cuccával valami gond volt, és egy látványos hangszerröptetés után úgy döntött, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. (Csak zárójelben jegyzem meg, kifelé én nem nagyon hallottam semmi hibát.)

Szerény véleményem szerint a hazai doom-„stoner”-stb. vonulatnak ma a Stereochrist a vezető bandája. Szimpatikus arcok alkotják a zenekart, tökösen, hitelesen nyomják a muzsikát, és mindehhez még jó dalokat is írnak. Makó Dávid belépése is sokat lendített a társulaton, személyében van egy karizmatikus, bivaly hangú frontemberük, aki ráadásul értelmes gondolatokat is meg bír fogalmazni egy-egy dalszövegben. Ez a társulat tette le az asztalra a Live Like a Man... albumot, és mutatta be szeptember 23-án a Kultiplexben.

A koncert előtt még nem volt szerencsém a lemezhez, így csak a régebbi szerzeményeket ismertem, illetve koncertekről egy-két nótát. Sokat elmond a Stereochrist fogósságáról, hogy ismeretlenül is nagyon bejöttek a karakteres, egymástól határozottan elkülönülő dalok. Otthon visszahallgatva a lemezt (mert persze még a Kultiban beszereztem a buli után) ismét csak bebizonyosodott, hogy micsoda őserejű, mocsárszagú zene ez. Az egyszerű, ám agyszaggató riffek iszonyatosan megdörrennek élőben is, így nem csoda, hogy már az első hangokra bemozdult a mélyen tisztelt, igen szép számmal jelen lévő publikum. Az új cucc dalai mellett persze volt pár régebbi csemege is, melyek közül még mindig a Christ was an Angry Man az abszolút favoritom.

Értelemszerűen vendégek is feltűntek a bulin. Nagyon jó volt újra látni a Wall of Sleepes Füleki Sanyit és Kolost együtt nyomulni a színpadon (Sanyi és Kolos, valamint a bőgős Megyesi Balázs ugyebár a Moodban játszottak együtt, de a zseniális banda feloszlása után külön folytatták útjukat, Sanyi Holdampf Gabival hívta életre a Wall of Sleepet). Két nótát nyomtak el együtt, amelyből a Down klasszikus, Nola című első albumáról elhangzott Bury Me in Smoke ismét óriásit ütött. Szép dolog, hogy bár a közös zenélésnek vége, a barátság megmaradt, és ezek az emberek tudnak így, szívből mosolyogva együtt muzsikálni, még mindig.
A másik vendég még különlegesebb volt, ráadásul köré egy speckó kis blokk is szerveződött. Csaba egy kicsit otthagyta a dobcájgot, Dávid gitárt ragadott, a bőgőt pedig nem más vette át Balázstól, mint Dávid édesapja. Két nótát volt színpadon az öreg Makó, melyből a Johnny Cash (vagyis inkább általa is sokat játszott) dal különösen hátborzongató volt. Dávid néhol kicsit ugyan bizonytalanul és hamiskásan énekelt, de nagyon átélte a produkciót, iszonyat mennyiségű érzelmet vitt bele, és a végére meg is könnyezte egy picit.

Később aztán persze mindenki visszatért a saját hangszeréhez és jó hangulatban folytatódott a sztorizásokkal is megfűszerezett koncert, ami összesen több mint másfél órát tett ki. Az ennél lényegesen rövidebb bulikhoz szokott csapat rendesen le is fáradt a végére, és a közönség is leamortizálódott kissé, hisz ekkorra már éjjel fél egy felé járhatott az idő.

Hazafelé, már csak az járt a fejemben, hogy megint mekkora koncert volt már ez, s ráadásul két kiváló fiatal zenekart is sikerült megismernem. Mi kell még egy tökéletes estéhez?...
(Szomorú hír a Stereochrist híveinek, hogy a dobos Kludovácz Csaba decemberben egyéb elfoglaltsága miatt elhagyja a zenekart.)