Shock!

Igen pénztárcabarát eseménynek örülhettek a thrash metal rajongói március 13-án, hiszen a Suicidal Angels lemezbemutató turnéjának budapesti állomására mindössze 999 forintért lehetett belépőt váltani. Már ha az ember időben érkezett, ez a fajta, úgynevezett regisztrációs jegy ugyanis azzal járt, hogy hét előtt kellett betennünk lábunkat a Barba Negra kapuján. Egyébként is megérte azonban korán érkezni, hiszen az egy korsó sör árát el nem érő belépő fejében a főattrakció előtt két másik, roppant szórakoztató csapatot is meg lehetett nézni.

Mikor a buli előtt belehallgattam a Crimson Fire muzsikájába, egyáltalán nem győzött meg, amit hallottam, élőben viszont nagyon kellemes meglepetést okoztak. Ezen a turnén egyértelműen ők a kakukktojás, hiszen míg a két társ szélvész, szövegköpködős thrash metalban utazik, addig náluk a néhol synthwave-es, melodikus fémzene áll a fókuszban. Mindezt a színpadi megjelenéssel is igyekeznek hangsúlyozni, hiszen a neonszínben pompázó gitártestek mellett a basszusnak még a húrjai is rózsaszínűek voltak. És ha már szóba került a négyhúros hangszer: egyértelműen a rózsaszín tesigatyába öltözött, fejpántos, hidrogénezett hajú, pufi bőgős, Dinos Ganitis volt a legnagyobb színpadi figura náluk, de úgy egészében is roppant szórakoztatóan adták elő magukat, és élőben dalaik is sokkal jobban működtek. Két évtizede létező zenekarról van szó, akik nyilván nem kevés színpadi rutint szedtek már össze az évek alatt, így ha lemezeiket nem is fogom rongyosra hallgatni, élőben bármikor szívesen megnézném őket megint.

Luxemburg finoman szólva sem a heavy metal fellegvára, ezen estét megelőzően pedig, ha kérdeznek, nagy hirtelenjében nem is tudtam volna mondani egyetlen egy onnan érkezett csapatot sem, a Fusion Bomb viszont végre metálszempontból is feltette az országot a térképemre. Ha a Crimson Fire műsorára a szórakoztató jelzőt használtam, akkor ez hatványozottan igaz volt a legkisebb Benelux-államból érkezett négyesre, akik nagyon komolyan felszántották a színpadot. Náluk is a bőgős, Michel „Nippel" Remy volt a legjobb forma, aki még pufibb és fehér frottír zoknijával, rövidgatyájával és ujjatlan pólójával még figyelemfelkeltőbb figura volt, mint Crimson Fire-ös kollégája. Viszont testalkata ellenére fáradhatatlanul zúzott odafönt, amikor pedig a műsor végén, két kezével szívecskét formálva hörögte a mikrofonba, hogy „Thank Youuuuu!", szinte meg kellett zabálni. Hangja alapján amúgy simán elmehetne egy Testament tribute bandába vokalistának, de ebben a formációban csak kisegít a mikrofon mögött, a fő frontember a szúnyogtestű, feltételezhetően nem ezen néven anyakönyvezett Miguel Texasranger volt. A brigádnak egyetlen nagylemeze jelent meg eddig, a 2019-es Concrete Jungle, a műsort pedig természetesen erre építették, de ledaráltak pár dalt a tavaly júniusi, simán csak Fusion Bombra keresztelt EP-jükről is. Mire a Slam Tornadóval a nekik járó 45 perc is lepörgött, engem végérvényesen maguk mellé állítottak, még úgy is, hogy a Spotify-oldalukon beharangozott, innovatív, sosem hallottan izgalmas thrash metal-megoldásokat azért nem igazán hallottam.

Fokozatosan építkezve, jó korongokat lepakolva az asztalra, a Suicidal Angels egyértelműen kinőtte magát: egykori előzenekari státuszból mára headlineri pozícióba jutottak. Ez akkor is szép teljesítmény, ha nem arénaturnékról, csupán néhány száz fős klubokról van szó, főleg Görögországból indulva, ahonnan rajtuk kívül ma is kábé csak a Septicflesh, a Rotting Christ meg a Firewind és Gus G. számítanak kelendő exportcikknek. A Nick Melissourgos által vezetett csapat meg is érdemli a sikert, hiszen a megbízható stúdiós minőséghez kezdettől fogva kiváló színpadi munka is társul: 2011-ben anno engem is egy perc alatt megvettek, amikor a Death Angel vendégeként először láttam őket a régi Dürerben. Azóta nagyon sok víz lefolyt a Dunán, és Nickék természetesen nem lettek rosszabb koncertzenekar, sőt! Nem túrják fel ugyan a színpadot, nem rohangásznak fel-alá egyfolytában, de hihetetlenül feszesen, precízen, energikusan játszanak, és a mindenféle cicomát nélkülözve elfűrészelt, esszenciális thrash metal dalok élőben még hatásosabban gyalulják le a hallgatót, mint lemezen.

Kifejezetten szeretem a kisebbik Barba-színpadot, mivel itt sosem voltam még olyan koncerten, ahol komolyabb gond lett volna hangosítással. És ugyan ezúttal a Suicidal Angels programja az első pár percben kissé valahogy erőtlenebbül szólt, nagyjából a második-harmadik nótára sikerült belőni a cuccot, innentől pedig kellően energikusan dörrent meg a buli. Mivel a zenekar idén március 1-jén megjelent legfrissebb lemezét promotálja a turnén, természetesen széles merítés érkezett a Profane Prayerről, amivel semmi baj sem volt, lévén ezzel a cuccal is hozták a tőlük megszokott, szokásos minőséget. Sőt, ahogy azt nálunk is olvashattad, kicsit ki is léptek vele itt-ott a komfortzónából, ezt a kísérletezési szándékot leglátványosabban mutató, epikus Deathstalker viszont annak ellenére kimaradt nálunk a műsorból, hogy a turné több pontján is játszották. Volt helyette viszont az intróként bejátszott Cápa-filmzene után kapásból érkező When The Lions Die, majd rögtön utána ledarálva a Crypts Of Madness – Purified By Fire – The Return Of The Reaper hármas, azaz az elejére időzítették a friss dalokat. A Bloodbath és a Bloody Ground erejéig visszamentünk aztán kicsit a diszkográfiában, majd érkezett még a Virtues Of Destruction és a címadó, így összesen hat tétel hangzott el a Profane Prayerről. A buli hátralévő részében az utolsó előtti anyagra, a Years Of Aggressionre koncentráltak a srácok, hiszen ennek három tételét facsarták elénk, majd jött a finálé, a banda kvázi-slágerével, a korai Apokathilosisszal meg a Divison Of Blood húzónótájával, a Capital Of Warral.

A Suicidal Angels 75-80 percnyi programja fel is tette a koronát arra az estére, ami már az előttük fellépő két vendégcsapat teljesítménye miatt is emlékezetes marad. Soha rosszabb csomagot!

Fotó: Barba Negra