A görög Suicidal Angels számomra eddig egy volt a számos „futottak még..." kategóriás ifjú európai banda közül. Korrekt módon nyomták a thrasht, az energiaszint a helyén volt, de a dalaikat nem találtam túl különlegesnek, szóval nem is éreztem különösebb kényszert a lemezeik hallgatására. Most viszont már az elsőként kihozott Born Of Hate hallatán is megmozdult bennem valami: a nóta nemcsak dallamosabb volt a megszokottnál, de erősebb is. A komplett új lemez pedig valamelyest igazolta a dal által felsrófolt várakozásaimat, mert a banda színesebb, változatosabb, egyénibb lett, mint valaha.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Nick Melissourgos és csapata újra feltalálta a kereket, sőt, még a saját stílusukon belül sem beszélnék váltásról. Viszont hallhatóan minden korábbinál jobban rágyúrtak a dalokra, a fogósságra, arra, hogy a számoknak több karaktere legyen. És ez jó, mert mint írtam, azelőtt javarészt pont ez hiányoltam belőlük. Aránylag könnyen megfogható, hol erősítettek: több a jól megfogalmazott dallam, mint korábban, és a gitármunka, illetve a hangszerelés is színesebb, változatosabb, mint azelőtt. Ezek a tendenciák már a legutóbbi Division Of Blood lemezen is megkezdődtek, de mostanra teljesedtek ki igazán.
Ennek megfelelően az említett, heavy metalos fűszerekkel színesített, valami mérgezően ragadós Born Of Hate, a lidérces melódiákat sem nélkülöző címadó vagy a szögletes, ám szépen megfogalmazott, kissé acceptes (!) riffeléssel operáló, már-már epikus magasságokba emelkedő Bloody Ground számomra simán a csapat legjobb dalai eddig. De még a brutálra vett darabokba is sikerült több érdekességet vinniük, halld például a D.I.V.a daráját, ahol riffelésileg mintha csak a klasszikus Judas Priestet gyúrták volna össze a Slayerrel és a Kreatorrel, a refrént pedig simán nevezhetjük akár még együtténeklősnek is. Itt muszáj megemlékeznem Gus Draxről, aki mára hallhatóan tökéletesen megtalálta helyét a bandában, és egyszerre thrashesen karcos, ám technikailag is penge és megadallamos szólókkal pakolta tele az egész albumot. Ezen a téren sem végeztek még soha ennyire jó munkát a görögök, mint most. Gondolom, lehet a dolognak valami köze ahhoz is, hogy a csapatot egy személyben irányító Nick az utóbbi pár évben kellőképpen összeszokott a szólógitárossal, és bátran mert neki teret engedni a nótákban.
Nem nevezném az összes dalt száz százalékosnak, a faszán topra tett darabok mellett akadnak alapjáratos cuccok most is, amelyekben bőven rejlik izom, simán hallgathatók, de nem többek stílusgyakorlatnál. A nyitó Endless War mindjárt ilyen (ez például kicsit elhibázott lépés, főleg annak fényében, mennyivel jobb nála az utána következő négy szám), de a From All The One-ban és az Order Of Deathben is a szólókat érzem a csúcspontnak, önmagukban nem túl érdekesek. Szerkezetileg, hangszerelésileg pedig nagyra értékelem a The Sacred Dance Of Chaos kísérleteit, a zenei alapok ülnek, a szólók pedig ebben is briliánsak, viszont összességében nagyobbat akartak markolni vele, mint amennyit jelenleg képesek megfogni. Mindenekelőtt érdekesebb énektémákra lett volna szükség ahhoz, hogy igazi mestermunkaként emlékezzünk vissza a dalra, miután majdnem hét és fél perces hosszával lezárja a lemezt. Így sem rossz, de valami azért hiányzik belőle az üdvösséghez.
Nem feltétlenül klasszikus értékű anyag a Years Of Aggression, de összességében csont nélkül ez a Suicidal Angels eddigi legkreatívabb, legerősebb albuma. Jót tett nekik ez a nem radikális, de azért határozott dallamosodás, szóval remélem, nem riadnak vissza tőle, hogy a jövőben továbbhaladjanak a megkezdett ösvényen.
Hozzászólások