Shock!

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt a 2016-os koncertszezont is Brnóban nyitottam. Akkor a Manowar meglehetősen komoly csalódást okozott, idén azonban minden előjel abba az irányba mutatott, hogy egy másik műfaj nem kevésbé legendás nagyágyúi nem fognak hasonló helyzetbe hozni. A Persistence turnét vezető Suicidal Tendencies ugyanis egyike a színtér legjobb koncertbandáinak, ráadásul a szinte utazó-fesztiválnak is beillő csomagban nem akárkik játszanak előttük: az Agnostic Frontot talán fölösleges lenne bárkinek is bemutatni, hisz ők minimum annyira alapzenekar, mint az ST, de a Walls Of Jericho és a kissé kakukktojás, de a programba tökéletesen beilleszkedő Municipal Waste sem gyenge élőben.

Rajtuk kívül három másik zenekar (név szerint a Mizery, a Burn és a Down To Nothing) is részesei a turnénak, de a korai kezdés miatt róluk lecsúsztam, így az első buli, amit láttam, a Walls Of Jerichóé volt. És rögtön le is taglóztak vele, a Candace Kucsulain által dominált ötös ugyanis piszok meggyőző élőben. Bár sosem láttam még őket korábban, és ez a meglehetősen paraszt, zsigeri HC sem feltétlenül az én világom, néhány perc alatt megvettek vele. Egész egyszerűen döbbenetesen energikus és feszes volt az egész produkció, Candace pedig minden pillanatban vonzotta a tekintetet. Bár a dobos Dustin Schoenhofer kivételével eredeti felállásban nyomja a csapat, a figyelmet annak ellenére is Candace söpri be, hogy szemlátomást egy pillanatra sem akarja háttérbe szorítani a többieket. Összességében elég jól meg is dörrent a bulijuk, ami így erejének teljében mutatta meg a Walls Of Jerichót. A nekik szánt fél óra pedig szempillantás alatt el is repült, még úgy is, hogy egy hangot sem hallottam tőlük korábban.

A neo-thrash színtér üdvöskéiként a Municipal Waste kissé kilóg erről a turnéról, muzsikájuk fékezhetetlen tempója és a belőlük áradó energia azonban létjogosultságot biztosított nekik még egy ilyen mezőnyben is. A néhány évvel ezelőtt a Dürerben a magyar közönségnek bemutatott formát pedig ezúttal is hozták. Lemezeiken egyébként is alig találni akár csak megközelítőleg a középtempó felső határai körülre lassuló témákat, erre a körútra pedig nyilván a leggyorsabb thrash-gránátokkal készültek. Meg persze a legfogósabbakkal, mint a You're Cut Off, a Beer Pressure, a Sadistic Magician vagy a záró partihimnusz Born To Party. És ahogy náluk lenni szokott, az egyébként az egész este során folyamatos és intenzív stagedivingolást egy szörfdeszka csatasorba állításával tették még izgalmasabbá.

Annak ellenére, hogy elsőre kissé furának tűnt a SONO kialakítása, hamar kiderült, hogy a klub több mint ideális koncertek megrendezéséhez. Az egyébként elég méretes küzdőtér színpad előtti részét három lépcsőfokkal lesüllyesztették, így a moshpit fizikailag is elkülönült a földszint kevésbé vehemens nézőit tömörítő részétől, akik ráadásul így egy magasságba kerültek a színpaddal, azaz tökéletesen láttak mindent a pogózók feje fölött, a még kényelmesebbek pedig a kétszintes karzatról nézhették a bulit. Ráadásul hiába volt teltházas az este, a folyamatosan és szervezetten pörgő csaposoknak köszönhetően alig néhány perc alatt bármikor sörhöz juthatott az ember, így infrasturkturális szempontból is kifogástalannak bizonyult minden.

Bár az előzenekarokat is lelkesen fogadta a közönség, a gyakorlatilag co-headliner pozícióban fellépő – a Suicidal is csak tíz perccel játszott hosszabb programot – Agnostic Frontot érezhetően nagyobb izgalommal várta a publikum. Nem is csoda, hiszen a Roger Miret által vezetett alakulat megkerülhetetlen alapja a színtérnek, akik ráadásul 2015-ben egy igencsak izmos albumot pakoltak le az asztalra a The American Dream Dieddal. Vinnie Stigma persze ugyanolyan emblematikus, nyughatatlan arc, mint régen, és elnézve, mekkora energia van ebben az apró fickóban, szinte hihetetlennek tűnik, hogy már ő is elmúlt 60 éves. A buli pedig róla, illetve a másik őstagról, Rogerről szólt: mellettük a többiek akkor is csak epizodisták, ha a csapat feszes és húzós megszólalása döntően a ritmusszekciónak, Pokey Mónak és a másfél évtizede itt muzsikáló Mike Gallónak köszönhető. Igazi, kifogástalan best ofot kaptunk a zenekartól hatvan percben, az olyan himnuszokat pedig, mint az Old New York vagy a My Life My Way, egy emberként üvöltötte velük a terem.

Rendhagyó módon a Suicidal Tendencies kapcsán azzal kezdem, mi volt az egyetlen negatívum a koncertet illetően. Mivel maga a produkció csakis szuperlatívuszokkal illethető, gyorsan túl kell esnem azon, hogy a setlist totál fantáziátlan, abszolút biztonsági összeállítása komoly csalódást, egyben pedig ordasmód kihagyott ziccert jelentett. Ha voltál már valaha ST-koncerten, és eszedbe jut tizenegy dal azok közül, amiket akkor hallottál, akkor jó eséllyel eltrafáltad az itteni program 90 százalékát is. Mert hogy a World Gone Mad lemezt egyedüliként képviselő Living For Life mellett csakis a legnyilvánvalóbb, legtöbbet játszott dalok kerültek elő a nyitó You Can't Bring Me Down-tól a Pledge Your Allegiance-ig.

A fanyalgásnak azonban ezzel vége, ez a koncert ugyanis elejétől a végig etalon volt. A Suicidal Tendenciest élőben látni ugyan mindig elementáris élmény (függetlenül attól, lemezen bejön-e, amit csinálnak, élőben mindenképpen kapd el őket egyszer), Dave Lombardo személye pedig csak hozzátett ehhez. A zenekar rá is játszott arra, hogy most – és reméljük, még jó sokáig – Dave üt náluk, több nótába is extra részeket, eredetileg ott nem lévő kiállásokat építettek be neki, ezzel pedig sok esetben igen komolyat dobtak az egyébként is kőkemény koncertfavoritokon. Az egyébként is közönségkedvenc Institutionalized vagy a Subliminal például olyan húzással szólalt meg Lombardóval, ahogyan még sosem hallottam tőlük, annak ellenére, hogy Dave elődje, Eric Moore is elsőligás ütős volt.

A koncert koreográfiája természetesen a szokásos volt: Mike Muir őrült indiánszökellésekkel szántotta végig a színpadot, miközben Dean Pleasants vezetésével a többiek a lelküket is kimuzsikálták. Ra Diaz bőgőst külön is muszáj kiemelnem, a chilei fickó ugyanis hatalmas figura, aki az egyik nóta alatt még a moshpitbe is lejött muzsikálni egy kicsit. A koncertet természetesen a szokásos, csoportos színpadmászás zárta, és ha a végén nem volt száz rajongó a színpadon, akkor egy sem. Mikor aztán a Pledge Your Allegiance utolsó hangjaival véget ért a buli, csak annyit tudtam mondani, hogy ezt így még egyszer, azonnal látni akarom. Wallsofjerichóstul, municipalestül, mindenestül.

Fotó: Tomáš Černý, SONO Centrum