Shock!

A Thy Catafalque vett egy nagy levegőt, és a napokban felkerekedett története első Európa-turnéjára. Tíz koncert tíz nap alatt, hét országban, pihenőnap nélkül. A tervek szerint csupán a háttérből drukkoltam volna Kátai Tamáséknak, de végül úgy álltak a csillagok, hogy én is betoppantam a turnényitó bécsi fellépésre. A nightliner a Szene előtt várta a brigádot, tehát a csapatnak előbb el kellett jutnia Bécsbe, és ha már így alakult, csináltak némi helyet a Budapest–Bécs járaton a rajongóknak is. Aztán lett egy nagyobb busz, még több szabad hellyel, én pedig szerda este végül úgy döntöttem (némi nógatás hatására is), hogy mindez a pénteki munkaszüneti nappal együtt túl jó ahhoz, hogy kihagyjam. Így születhetett meg ez a kis bécsi kaland, illetve ez a beszámoló, ami már csak azért is nagyon meg akarta írni magát, mert számunkra ilyen élmény az életben talán csak egyszer adódik.

Szóval, villanydrótra felzavart madarakként várt péntek reggel 10 órakor a népligeti Szöglet presszónál pár TC-pólós arc, és remélte a legjobbakat, aztán be is gurult a megállóhelyre a busz, a hátsó régiókban a láthatóan nagyon vidám zenekari stábbal. Ők nem voltak amúgy kevesen, eleve a két zenekar létszáma összesen 11 főt számlál (Horváth Martina praktikusan mindkét formációban énekel), így a segítőkkel együtt egészen tekintélyes méretű gyülekezet kelt útra, a rajongók nélkül is. Útközben az is egyértelműen kiderült, hogy sztárallűrök nélküli, teljesen földközeli arcokról van itt szó, akik nagyon szívesen dumáltak bárkivel, dedikáltak bármit, örömmel válaszoltak minden kérdésre, ami csak eszünkbe jutott. A magam részéről nem hiszem, hogy lesz még valaha alkalmam egy buszon utazni külföldre a megnézendő zenekarral, szóval már önmagában az utazás ténye rendkívül izgalmas volt, a hab a tortán pedig az volt, hogy Kónya Zolcsival és Tamással még a Gire CD-met is sikerült dedikáltatni (Hermann Balázs, ha olvasod ezt, mindent megteszek, hogy megtaláljalak a harmadik aláírásért!).

A zenekar tehát csak az odaúton csatlakozott hozzánk, tőlük a Szene előtt egy közös csoportkép elkészülte után vettünk búcsút egy rövid időre azzal, hogy legközelebb majd a koncertteremben találkozunk. A Szenéről jut eszembe: ha 2000 környékén valaki azt mondja nekem, hogy Ulver- és TC-koncertekre jövök majd ide pár év(tized) múlva, roppantmód körberöhögöm. Aztán mégis itt tartunk, haha. A klub amúgy eléggé távol esik a belvárostól, én pedig úgy döntöttem, nem élek a BécsKV nyújtotta lehetőségekkel, és nem töltök el két további órát utazgatással, inkább a közeli hegytetőn süttettem magam a napon, amíg lehet. Nagy nehezen eljött a kapunyitás ideje, a több mint gördülékeny bejutást követően lehetett hidratálni és/vagy a nagyon komolyan feldúsított merchpult kínálatát szemrevételezni. Utóbbiban már a Tűnő idő tárlat újrakiadását is meg lehetett vásárolni a hivatalos premier előtt pár nappal, ha pedig másra/többre vágytál, a hanghordozókon kívül szignált dobverőt, pengetőt, kitűzőt is vehettél Zerótól. Érdemes volt gyorsan dönteni, ha valaki nem akarta lekésni a The Answer Lies In The Black Void kezdését, márpedig nem akartuk.

A The Answer Lies In The Black Void ugyebár Martina és Jason Köhnen multiinstrumentalista zenekara, akik hazai arcokból szerveztek maguk köré komplett, koncertképes bandát – nem is akármilyen arcokból. A két gitáros Fogl Botond (Needless, de játszott a Mezolit koncerten is) és Kovács Attila (The Waiting Ones, ex-Superbutt, Beneath The Void, Sear Bliss stb.) lett, Potkovácz Márk (Watch My Dying, Stabbed) pedig a dobok mögé ült be, míg Köhnen ezúttal basszusgitározott. Egy ideje szerettem volna már elcsípni őket ebben a felállásban, annál is inkább, mert lemezen az általuk művelt atmoszférikus/gótikus doom metal sajnos nem tudott közel férkőzni hozzám. Sajnos az derült ki, hogy élőben sem tudok a zenéjükhöz kapcsolódni, szégyen, vagy sem, de végig unatkoztam az amúgy is rövid fellépésüket, egyszerűen elmegyünk egymás mellett, van ilyen. Aki viszont a stílus, esetlen pusztán Martina jelenléte miatt érdeklődést mutat, nyugodt szívvel füleljen bele a banda nemrég megjelent második albumába (Thou Shalt), még a végén új kedvencet is avathat.

A Thy Catafalque, mint koncertező intézmény kapcsán a mai napig nem tudok nem elámulni azon, hogy a Mezolit óta hova jutott a kis társulat a színpadokon. Kialakult egy nagyon is népes, de megingathatatlannak látszó zenekari mag, akiknek a névsora számomra elsőre nem tűnt különösebben izgalmasnak, de nagyon hamar bebizonyították, hogy több mint nagyszerűek így élőben. Azóta volt két Akvárium-buli, Budapest Park, dupla A38, és ez még csak a fővárosi fellépéseik sora. Természetesen a TC esszenciáját továbbra is Kátai Tamás jelenti, de nagyon jó látni, hogy a köré települt hetekkel (némelykor többekkel) ennyire működőképes ez a sztori élőben is. Különösebb újdonságot magával a koncerttel kapcsolatban elmondani nem tudok, bár itt láttam őket először külföldön, a legfontosabb különbség az angol nyelvű konferanszok és a kisebb színpad jelentette korlátok voltak mondjuk az Akváriumhoz képest. A műsor is rövidebbre lett összerántva, elmaradtak az A38-as csemegék, de pokoli hiányérzetről nem számolhatok be.

Egyfajta kivonata volt ez a Magyar Zene Házában legutóbb megejtett fellépésnek, furcsa volt az ezúttal Veres Gábor nélküli Néma Vermek (és a Móló is), de így is (újra) csúcspontot hozott. A zenekaron látszólag nem mutatkozott az első igazi turnéjuk miatti befeszülés, korábban is jó hangulatú koncerteket adtak, de talán most láttam őket a leginkább felszabadultnak. Olyannyira így volt ez, hogy Bokodi Bálint (akit legutóbb egy Diabolus In Musica-bulin láttam, és ott is nagyszerű volt) a Mezolit alatt megmászta a közönség előtti kordont is, majd szerencsés módon nem hanyatt vágódott, és fejezte be máris a turnét az egyik bécsi kórházban, hanem a rajongók karjaiba esett. A TC-nek amúgy ma már négy frontembere is van, ha Tamást nem számoljuk, ez túlzás nélkül kijelenthető. Összességében ez egy nagyon összeszedett, nagyon magabiztos 80 perc volt Tamáséktól, akik láthatóan mindent megtesznek, hogy egy annyira összepróbált műsorral álljanak ki, amiben nehéz lenne bárkinek kivetnivalót találni.

Helytakarékossági okokból ezúttal teljesen elmaradt a Fehérvasárnap, pedig az Tamás Adjon Istene, már az A38-on, majd az MZH-ban is keresték a helyét, utóbbi alkalommal ezzel nyitottak. Tudom, nincs akkora jelentősége ennek, de nekem mégiscsak hiányzik az imaszerű lezárás. Bár a TC továbbra is igyekszik a rendelkezésre álló időn belül a lehető legtöbb lemezt megidézni a szettben, sejthető volt, hogy a nemrégiben roppant csinos újrakiadást kapott első két albumig nem nyúlnak vissza, és ezúttal is a közönségkedvenc Csillagkohó lesz a legrégebbi tétel. Kiemelt szerepben ezúttal az Alföld és a Meta tündökölt, de például a Napút elővételét a Naivról nem tudom eléggé megköszönni, majdnem leszakadt tőle a nyakam... Nem volt amúgy telt ház a Szenében, de kimondottan szépen összegyűltünk (zömmel azért magyarok), a hangosítás pedig szerintem kifogástalan volt. Ez valóban egy olyan összeállítás, amellyel a TC a legjobb formájában mutathatja meg magát, akár szűz füleknek is (ahogy történt most a buszsofőrjeink esetében).

Nem maradt más teendőnk, mint sok sikert kívánni a zenekarnak a további 9 koncertre, majd a hazaútra, ha valami váratlan nem történik, egészen biztos vagyok benne, hogy Nyugat-Európában most azok is megtanulják a Thy Catafalque nevet, akik eddig valahogy kimaradtak a jóból. Ekkora lendület láttán nyilván legszívesebben én is indultam volna velük turnézni tovább, ahogy az egy rendes rajongóhoz illik, de erre most sajnos nem volt módom, így marad az emlékek felidézése, széles mosollyal. Alig várom az újabb magyarországi fellépéseket és persze az ősszel érkező új lemezt!

Fotó: Czirók Dávid