Shock!

Az időlabirintusba került Thy Catafalque számára minden bizonnyal korszakhatárt jelent majd az Alföld címmel nemrég végre előbújtatott tizenegyedik soralbum. Mondom ezt annak ellenére, hogy kapcsolódó interjúnkban a zenekar (?) agytrösztje, Kátai Tamás roppant meggyőzően érvelt ennek az ellenkezőjéről. Ugyanakkor az van, hogy a 2021-es Mezolit-koncert óta alapjaiban változtak meg a dolgok a TC háza táján. Kialakult egy koncertező felállás, amely ugyan nem túl sűrűn kapja elő a bowlinggolyót, de amikor igen, akkor rendre nagyot gurít, akár a Budapest Parkban is. Ezt persze a fene se sejtette akkoriban, amikor az Alföld anyaga összeállt, ami nagyjából egybeesett a Fekete Zajos fellépés időpontjával. És bármennyire kőbe vésettnek tűnik, hogy a dalszerzés a jövőben is Tamás privilégiuma marad, legközelebb már egy átalakult TC-t hallhatunk majd. De az még odébb van.

Az Alfölddel Tamás egy régi vágyát váltotta valóra, az alapkoncepció ugyanis nagyjából az volt, hogy egy egészségesen, izomból riffelős, a megszokott/elvárt TC-extráktól mentes anyag készüljön ezúttal. Ehhez a szándékhoz alapvetően tartotta is magát a főkolompos, de aztán csak megpiszkálta azért az élő szövetet a fémvázon, a végeredmény pedig csak azért is jellegzetes TC lett. Hogy mi számít „jellegzetesnek", arról lehetne éppen vitatkozni, definiálni éppenséggel én sem tudnám, de aki rendszeres hallgatója a zenekarnak, tudja, miről beszélek. Mindössze 43 percnyi zenéről van szó ezúttal, ami gyorsan le is pörög, és amint lepörgött, látatlanban is tudja mindenki, hogy Kátai-muzsikát hallgatott, a végeredmény megint semmi máshoz nem hasonlítható. Ez tehát a jó hír, de azért csak óvatosan, mert az Alföld kifejezetten SZIGORÚ lemez lett, ahogy arra Tamás is igyekezett felkészíteni előre mindenkit.

Ennek érzékeltetésére nagyszerű támpontot ad az énekesek névsora, Lédeczy Lamberttel (Ahriman) és Veres Gáborral (Watch My Dying) a mikrofon mögött aligha képzelhető el habkönnyű anyag. Ugyanezen a poszton felbukkan még Bokodi Bálint (akit szerintem az újkori TC-ben nagyon sokan fedeznek majd fel maguknak) és Dudás Gábor (ő pedig már ismerős lehet a Vadakról) is, valamint ne feledkezzünk meg persze Horváth Martináról sem, utóbbi viszont ezúttal messze nem kap főszerepet – ez itt érett férfizene, jelentsen is ez bármit. Mint egy idő előtt földre hullott vadgesztenye, olyan az Alföld, hogy a képzavar teljes legyen, tüskés és barátságtalan kívülről, de hamar rá lehet találni a nyitjára, hogy a külső héjat feltörd, és megismerd a finomabb részleteket. Akadnak azért olyan tételek is, amelyek nem akarnak egyből harapni, például a Folyondár a lemez mértani középpontjában, de tény, hogy ezek a momentumok most kisebbségben vannak.

Ami pedig a gitárokból, a hörgésből, további gitárokból, további hörgésből, tiszta énekből, bibliai témájú szavalásból, fretless és nagybőgőből, fuvolából, hegedűből és kürtből összeáll (mert naná, hogy összeáll), az sokak tetszését el fogja nyerni a táborból, akikét pedig nem, azoknak sem kell már sokat várniuk a folytatásra, ami megint másmilyen lesz. Aki azonban hallotta a lemezzáró Néma vermeket a Parkban, vagy legalább megnézte profi felvételről a YouTube-on, az sejtheti, hogy az Alföld néhány tételének biztos helye lesz a jövő TC-setlistjében. A gyakran brutális belbecshez „természetesen" atipikus külcsín dukál, ami összességében teljesen kátais, talán mondanom sem kell. A címadó monstrum pedig nagyszerűen foglalja össze egymagában is a lemez szélsőségeit, finomságait, hiszen ilyen maga az Alföld is, amely Tamásnak mindennél többet jelent. Jómagam nem vagyok Alföldi Gyerek, se rocksztár, de ez a kép, ez a vászon már elsőre rabul ejtett.