Shock!

A belgiumi Rock Zottegem amolyan igazi másodvonalbeli fesztiválnak tűnik, amelyet már vagy két évtizede rendeznek meg a flamand viszonyokhoz mérten a semmi közepén – Brüsszeltől körülbelül 50 kilométerre – található álmos kisváros hatalmas kukoricaföldje mellett. A korábbi években olyan húzónevekkel lehetett itt találkozni, mint a Europe, Alice Cooper, a Sepultura, a Status Quo, Iggy Pop és a ZZ Top – mindez tíz évre elosztva, szóval így átböngészve a korábbi évek felhozatalát, úgy tűnik, hogy minden évben maximum egy-két olyan előadót sikerült felmutatni, akikért érdemes elgondolkodni a látogatáson. Idén a kétnapos esemény headlinerei – a Toto és Ed Kowalczyk mellett – a Novastar, a Placebo és az Arsenal voltak, amelyek vonzereje az én esetemben a nullát közelíti alulról, így fel sem merült volna, hogy tiszteletemet tegyem a rendezvényen, ha egy hónapja nem kényszerültem volna a leküzdhetetlen fizikai távolság miatt kihagyni Steve Lukatherék mindenki szerint zseniális budapesti produkcióját.

A fesztivál lényegében egy nagyszínpadot takar. Utóbbi szó szerint értendő, hiszen az éghajlatnak megfelelően a szervezők nyilván nem mernek teljesen szabadtéri színpadot megreszkírozni, és egy orbitális méretű buborék-sátorban helyezték el a nagyszínpadot, még ha ezen az estén csodálatos nyári idő is volt. Ezen váltják egymást az igen széles zenei palettán mozgó különböző csapatok, emellett egy legalább ugyanekkora mezős területen lehetett áldozni a konzumálás istenének, de a kaján-pián kívül értelmezhető szórakozási lehetőséget én nem igazán véltem felfedezni, hacsak az egy szem DJ-pultot (WTF?) nem tekintjük annak (szerintem ne tekintsük). Röviden tehát számomra ez az egész körítés inkább elvett, semmint hozzátett ahhoz az élményhez, amit a Toto-koncerttől vártam, de ez legyen a legnagyobb gondom.

Ahhoz képest egyébként, hogy mennyire eklektikus volt a zenei kínálat – vagy talán azért –, elég tisztességes és nagyon vegyes összetételű embertömeget sikerült megmozgatni, dominánsan a nem kifejezetten rockrajongó, javarészt harmincas korosztályból. Mindig is hadilábon álltam a tömeg méretének megsaccolásával, így könnyen lehet, hogy körülbelül sem találom el, de ránézésre azt mondanám, hogy a színpad előtt a sátorban simán elfért 10-12 ezer ember (és ez a koncertek alatt nagyjából meg is telt), míg a külső – jóval nagyobb – területen még legalább kétszer ennyi, de a koncertek között lévő szünetekben így is elég komolynak tűnt a tömeg. Ehhez képest a szervezés elég profi volt, sem a pultoknál, sem a vécéknél nem kellett indokolatlanul hosszú sorokat végigállni, szóval ezzel a részével nem volt gond.

A péntek esti programot a Fiddler's Green, a Jet Rebel és a Saxon vezette fel (utóbbit persze szívesen megnéztem volna, de még ők is olyan korán kerültek a színpadra, hogy esélyem sem volt). Őket követte a Novastar nevű helyi erő, amelyet szintén nem láttam, mert nem érdekelt. Végül fél 11 magasságában lépett színpadra a szebb időket látott Live egykori frontembere, Ed Kowalczyk és zenekara, amit azért nem akartam kihagyni, ha már így hozta a sors. A Live mondjuk sosem állt különösebben közel a szívemhez, bár egyes kollegákkal ellentétben hidegrázást sem kapok tőlük. Tipikusan az a zene(kar), amit ha úgy adódik, gond nélkül elhallgatok a kocsiban, vagy akár munka közben háttérzenének, de úgy igazából sosem éreztem a késztetést, hogy közelebbi barátságba kerüljünk, és nyilván most sem néztem volna meg a koncertet, ha történetesen nem a Toto előtt játszanak.

A Live két évtizedes történetének tükrében kicsit vicces volt, hogy a zenekar ex-frontembere nemes egyszerűséggel úgy mutatkozott be, hogy „Ed Kowalczyk vagyok, eddig egy EP-t és két nagylemezt adtam ki", majd ezek után lenyomott egy éppencsak egyórás koncertet, amely majdnem kizárólag a Live legnagyobb slágereiből, azon belül is vagy felerészben a Throwing Copper legismertebb dalaiból állt. A közönség is természetesen a régi számokra reagált elsősorban, az I Alone, a Lightning Crashes, a Dolphin's Cry, a Heaven vagy a They Stood Up For Love akusztikus verziója komoly össznépi dalolászást és üdvrivalgást váltott ki, míg a 2010 óta megjelent két szólólemezről előadott két-három nótát láthatólag az ismeretlenség homálya fedte. Nekem őszintén szólva még a közönség lelkesedésével együtt is elég unalmasnak és egysíkúnak tűnt a produkció, a Live név ellenére ezek a dalok sokkal jobban hatnak lemezen, mint élőben, legalábbis abban a formában, ahogy ezen a péntek estén felszolgálták őket. Elképzelhető, hogy erről a sátor borzalmas akusztikája is tehetett, ugyanis a legtöbb dalból csak egy összefüggő massza jött le rettenetes mennyiségű basszussal, de alig értelmezhető gitárokkal, így igazából a harmadik szám után már eléggé untam a dolgot. Nem mondom, hogy rossz volt, Kowalczyk hangja és teljesítménye önmagában kifejezetten meggyőző, de az ötödik tökegyforma nóta után már tényleg inkább csak azt vártam, hogy végre beosonjon a színpadra a cilinderes zenebohóc.

Erre viszont egészen éjfélig kellett várni. Nem tudom, ki volt az a lángész, aki erre az időpontra lőtte be a kezdési időpontot, hiszen a Toto tábora – gondolom én – nem elsősorban az egész éjszaka bulizó huszonévesekből áll, de ehhez képest kifejezetten kellemes csalódásként éltem meg, hogy az abszolút vegyes összetételű közönség cseppet sem veszített a lelkesedéséből az éjszaka közepére sem, sőt, kifejezett partihangulat alakult ki, mire pontban éjfélkor berobbant a színpadra az elnyűhetetlen főattrakció. 2012-es találkozásunkat azóta is az egyik legnagyobb koncertélményemként tartom számon, és tekintettel az új lemez kiváló minőségére, valamint a pár héttel ezelőtti otthoni bulijukról hallott beszámolókra, nem volt kérdés, hogy az első adandó alkalommal újra meg kell őket tekintenem. Némileg féltem tőle, hogy a fesztiválkörnyezet csökkenti majd az élvezeti értéket – rövidebb setlist, satöbbi –, de szerencsére ez a félelmem jórészt alaptalannak bizonyult. A műsor ugyanis csaknem normál hosszúságú volt: Kowalczyk szűk 65 percével szemben Lukatherék hála a jó égnek majdnem száz percet játszottak, és ebbe csaknem a teljes budapesti setlist belefért, talán két-három nóta (Burn, On The Run, Hendrix/Little Wing) kivételével, és gondolom, itt a szólók is rövidebbek lehettek.

A hangulattal sem a közönség, sem a zenekar részéről nem volt gond, David Paich és Steve Porcaro hozta a szokásos energiaszintet, és láthatólag Luke is élvezte a dolgot. Az elsősorban nem diehard Toto-fanokból álló közönség pedig természetesen nagyon látványosan a Hold The Line – Rosanna – Africa hármasra pörgött fel maximális fordulatszámra (akkor viszont tényleg), míg a karomon méteres lúdbőröket gerjesztő The Road Goes On, a White Sister vagy a Never Enough inkább csak elégedett bólogatásra sarkallta a tízezres tömeget.

Nyilván nagyon sok dalt el tudtam volna még viselni ebben a műsorban – sajnáltam, hogy a zseniális Mindfields és Falling In Between lemezeket ezúttal is teljesen hanyagolták, illetve a 2012-es koncert programjából számos klasszikust kiszorítottak az egyébként cseppet sem rossz új dalok –, de egy ekkora életműből bőven van mit válogatni és kihagyni. Az igen gyenge hangzás már sokkal inkább zavart, hiszen a Toto egyik legfőbb erőssége mindig is az a fajta súly volt, amellyel élőben megdörrennek, ez viszont ezen az estén sajnos jórészt hiányzott. Ahogy már Kowalczyk esetében is említettem, a sátor akusztikája csapnivaló volt, a hangszerek sokszor kivehetetlen masszává álltak össze – és nem csak a szokásos első néhány szám alatt –, ami jelentősen elvett abból a dögből és dinamikából, ami pedig Luke mesterék egyik legfontosabb ütőkártyája. Nem kicsit esett rosszul például, amikor az új lemez egyik legjobb nótájában, az Orphanben a bridge rész („no mother, no father") jellegzetesen berobbanó gitárjai lényegében hallhatatlanok voltak, ráadásul az amúgy kiváló teljesítményt nyújtó háttérvokalisták (Mabvuto Carpenter és Jenny Douglas-Foote) szólóprodukciója is eléggé elsikkadt a silány hangzás miatt. Nem tudom, hogy a késői időpont vagy a kása sound volt az oka – valószínűleg mindkettő –, de Joe Williams is egyértelműen halványabb teljesítményt nyújtott, mint három éve, sajnos elég sok hamis hang csúszott be ezen az estén, különösen a Pamela és a Rosanna magasabb tartományaiban.

Az a fajta katarzis tehát, amit 2012-ben a PeCsa szabadterén átéltem, egyértelműen hiányzott, de ezzel együtt sem mondanám, hogy csalódásként éltem meg ezt a koncertet, a hiányosságokat simán be lehetett tudni az ideálistól némileg elmaradó körülményeknek. Amilyen hatalmas formában vannak még mindig, nagyon bízom benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.

Toto-koncertfotó: Creeping Mac Kroki