Shock!

Az idei Desszert Feszt nagyon nem volt gyenge eresztés, így aztán egyértelműnek tűnt, hogy a zárásra is valami nagyobb dobással kell készülnie a szervezőknek. (Oké, egy magyar bandákkal feldíszített záróbál még hátra van, de a külföldi fellépőktől való búcsút bizony ez a buli jelentette.) Nem is vallottak szégyent, hiszen a kultikus doom legenda Yob első hazai eljövetele azért nem kis fegyvertényt jelentett, még ha az érdeklődés méretét képtelen is lettem volna előre megjósolni. Sőt, úgy néz ki, nem is csak én, hiszen a koncert két alkalommal is helyszínváltozásra ítéltetett: a kezdeti Robotot viszonylag gyorsan felváltotta a Blue Hell, hogy aztán a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója előtt nem sokkal újfent módosítsanak: irány a Dürer Kert középső terme, a Room 041! És ez kifejezetten jó döntésnek bizonyult, mert biza elég sokan voltunk.

Ráadásul nem is csak a főműsoron, hanem már a belga Wiegedood kedves kis fellépése alatt is. A trió idén már másodszor jár nálunk, és szemmel láthatóan többen is kifejezetten miattuk látogathattak el a rendezvényre, igencsak forró hangulatot biztosítva ezáltal. A Bölcsőhalál kimondottan barátságos zenekarnév, én pedig – mivel soha korábban nem hallottam tőlük egyetlen hangot sem, és hát mi tagadás, a black metal sem tartozik éppen a legkedveltebb stílusaim közé – valami egészen sötét, befogadhatatlan zenei katyvaszt vizionáltam, ahonnan legkésőbb a harmadik szám környékén sírva fogok menekülni a söntés irányába. Mindebből később kizárólag csak a sötét jelző bizonyult igaznak, hiszen azért a Wiegedood zenéje igencsak megüli a lelket, amit azonban még egy olyan, abszolút kívülálló számára is teljesen élvezhetően ad elő a trió, mint én.

A blastbeatek által meghatározott mezőnyben még az is csak néhány percig volt furcsa, hogy basszusgitár az biza nincsen, ellenben van őrült módjára, ám rendkívüli precizitással csépelő dobos, meg egy olyan énekes, akitől nem is az üvöltő károgás az igazán vérfagyasztó hallgatnivaló, hanem amikor valami torokhangon bugyborékolva dühöng. Levy egyébként nem egy szószátyár srác, sikeresen lehozta a koncertet nulla mondatnyi átkötő szövegeléssel. A hagyományos black metalt azért kicsit modernebb megoldásokkal megtámogató belga hármas így aztán számomra mindenképpen kellemes meglepetést jelentett, ennél is fontosabb azonban, hogy kifejezetten pofás ovációt zsebelhettek be végül.

A háromnegyed tízes kezdési időpontot precízen tartva került aztán színpadra a Yob, hogy adjon egy olyan koncertet, amitől tátva maradt a szánk. Oké, készséggel elismerem, hogy a bő százöt perc alatt lezavart nyolc szám első blikkre elég vontatottnak hangozhat, de ezek a sokszor a monotóniára, máskor viszont épp hogy a hirtelen és igen éles hangulati- és tempóváltásokra épülő dalok egy percre sem váltak unalmassá. Köszönhetően annak, hogy valami fergetegesen jó hangzást kapott az oregoni trió, hogy mást ne mondjak, ugyanolyan libabőröztető volt hallani, ahol Mike Scheidt gitárja egymagában szólt, mint mikor mindhárom hangszer egyszerre robbant ránk teljes fegyverzetben.

A műsor gerincét persze az új lemez, a nagyszerűen sikerült Our Raw Heart jelentette, amit három dallal is megidéztek, ezáltal pedig az Ablaze-ről beigazolódott, hogy nem csak a lemezre, de koncertekre is tökéletes nyitódalt jelent, a The Screen gyomorból jövő riffelése pedig gond nélkül fokozta tovább a hangulatot. A legjobb persze ezzel együtt is az új anyag címadója volt, ami éppolyan panaszosan és fájdalmasan szólt, mint lemezről. A jó Mike hangja pedig egészen meglepő módon szerintem még jobb is, mert igazi ereje itt jött elő, és azért az sem mindennapi, amilyen iszonyatos intenzitással tolják ezeket a szerzeményeket. Legyen szó bár a fent említett frissebb darabokról, vagy olyan korosabbakról, mint a Ball Of Molten Lead, a The Lie That Is Sin, vagy a Grasping Air – ez utóbbiban a Wiegedood Levyje is újra a deszkákon termett. A bő másfél órás szeánszot aztán az Adrift In The Ocean kábulata zárta...volna, ha a kimondottan lelkes ováció hallatán nem térnek még vissza a Burning The Altarra, pedig ahogy Mike – aki amúgy mikrofonállványát olyan érdekesen állította be, hogy ének közben nem is a közönség felé, hanem a basszer Aaron felé nézett, így ilyenkor mi kizárólag profilból láthattuk - is kiemelte: nem szokásuk ráadást adni, de most egyszerűen kellett.

Mint ahogy jelen kellett lenni ezen a koncerten is, hogy megtapasztalhassam: szeressem bármennyire is lemezen az oregoni hármas zenéjét, az ő igazi terepük az élő fellépések világa – még ha az igazán elszállós, utaztatós részek ezáltal értelemszerűen kicsit háttérbe is szorulnak. Ez bizony az év egyik legYob koncertje volt!Köszi Cudi Purci, köszi Desszert Feszt, jövőre találkozunk!

Fotók: Bands Through The Lens / Dürer Kert