Shock!

Őszintén bevallom, nagyon sokáig csak kerülgettem az új Yob-nagylemezt, amely a nyolcas sorszámot viseli, de az újrakezdés óta számítva is már a negyedik a sorban. Sőt, főbb paraméterei ismeretében (hét dal 73 percben!) leginkább úgy voltam vele, hogy ezt most bottal sem piszkálom meg egy darabig, hát kinek van ennyi ideje zenét hallgatni? Ráadásul olyat, ami ugyan elmegy a háttérben is, de az igazi mélységét csak akkor mutatja meg, ha rendesen odafigyelsz rá. Aztán csak erőt vettem magamon és a fásultságomon, hogy aztán hallgatásról-hallgatásra szippantson mindinkább magába a Yob örvénylő, pszichedeliát doomba fojtó hangulatzenéje. Mára pedig odáig jutottam, hogy skrupulusok nélkül írjam ide: az Our Raw Heart egyfajta létösszegző darab a Yob-életműben.

Ami nem is csoda, hiszen a főnök Mike Scheidt 2017 elején krónikus vastagbélgyulladás következtében egy olyan komoly, hatórás műtéten esett át, amely során túlzás nélkül élet-halál közt lebegett, és a betegség szövődményeit mind a mai napig nyögi. Nem csoda hát, hogy amikor hulló levelekről, nyugtalan szellemről és búcsúzásról, meg hazatérésről énekel, akkor az most egy kicsit máshogy cseng, mint bármikor korábban. Pedig, ha nagyon akarom, ez a lemez igazából a legutóbbi Clearing The Path To Ascend elszállósabb-utaztatósabb világát egyesíti az egy körrel korábbi, szigorúbb és szikárabb Atmával. Mégpedig úgy, hogy lényegében a lemez első fele rejti a durvább, néhol riffelősebb (The Screen), máskor meg inkább szívet tépőn kegyetlen darabokat (a nyitó Ablaze), míg a laza kis hatperces átvezetést (Lungs Reach) követően jutunk el a második etapba, ami hangszerelésileg hiába tűnik könnyedebb, szellősebb hallgatnivalónak – az Original Face tempós gyalulása kivételével – de igazság szerint ez a sokkal keményebb menet.

Mert a lemez két monumentális gyöngyszeme, a Beauty In Falling Leaves és a záró címadó összesített hossza bizony üti a félórát, és az előbbi egy tényleg zsigereinkbe hatoló, nem mindig kellemes álomvilágot vázol fel már-már balladisztikusan, az Our Raw Heart pedig epikusabb, de kellően horzsoló megközelítésével kábé Mike valamennyi félelmét és fájdalmát egyszerre zúdítja ránk. Nem csoda, hogy ennek a dalnak az alapjait is – a lemez nagy részéhez hasonlóan – még a kórházban írta, át is jön a hangulat, szinte mi is ott fekszünk mellette a betegágyon.

Mindezt pedig egy olyan hangzásba csomagolva kapjuk meg, amely sziklákat görget ránk ugyan, de mégsem nyom agyon, miközben minden hangszer panaszos fájdalommal szól hozzánk. Nincs is más dolgunk, mint hallgatni hívó szavukra, és elmenni november 7-én a Dürerbe, ahol a Yob fogja előadni cseppet sem művészieskedő, de igenis művészi muzsikáját.