Shock!

Megmondom őszintén, sokáig nem tudtam mit kezdeni a Yobbal. Hiába tartom magam – már pontosan nem is emlékszem, mióta – doom metal-rajongónak, Mike Scheidt és társai igencsak nehezen befogadható hangulatzenéje a kezdeti időkben számomra túl monoton, terjengős és mi tagadás, unalmas volt. Végtelenített hosszúságú dalok, amikben bizony csak nyomait leltem meg a sokszor hivatkozott transzcendens hangulatnak. Nem is dőltem hát a kardomba, mikor 2006-ban, tízévnyi küzdés és négy nagylemez után bemondták az unalmast. Aztán amikor három évvel később visszatértek a The Great Cessationnel, furamód egyre jobban kezdtem fogni az adást. Hogy aztán én lettem öregebb közben, és már jobban esik a meditálás, vagy épp a Yob muzsikája lett összetettebb és yobb, tudja a fene, de az biztos, hogy mind a Cessationt, mind a három évvel ezelőtti Atmát igen jófajta anyagnak gondolom.

Mivel az Atmán mind énekével, mind pedig ütőhangszereken vendégszerepelt Scott Kelly kult-ikon, és a két fél, ahol csak lehetett, megemlítette a másik iránti nagyrabecsülését, csak idő kérdése volt, mikor fog a Yob a Neurothoz kerülni, és hát a Clearingre ráfordulva meg is történt a dolog. Ezt pedig úgy is lehet értékelnünk, hogy a Yob odakerült az igazi helyére, egy olyan kiadóhoz, ahol értik, mit és miért csinálnak, és kihozzák belőlük a maximumot. Ha akarom, hazaértek, pláne, hogy ha figyelembe vesszük, hogy a Neurosis-behatás egyre csak erősödik zenéjükben, ezúttal például a Nothing To Win letagadhatatlanul ugyanazt a poszt-apokaliptikus posztmetal pusztítást viszi végbe, mint ami Scott Kellyék sajátja. Négy dal hatvankét percben, a koncepció tehát változatlan: iszonyat lassú és súlyos hegyomlás/földrengés riffek görgetik tova a hallgatót, brutális monotóniában, repetitíven, azonban egyre többször váltakozva kifejezetten nyugodt, elbódító, belső szétnézésre késztető finom kis részekkel, amikor az üresbe pengetett gitáron kívül más hangszer talán nem is szól, vagy ha igen, akkor is vigyázva, hogy ne verje szét a törékeny harmóniát.

„Time to wake up!" – közli velünk rögvest Alan Watts brit filozófus sampler-hangja, hogy aztán éppen ellenkező dolog történjen: bő órányi időtartamra egyfajta bódult-révült tudatállapotba merüljünk alá a különös zenének és Scheidt sámánénekének köszönhetően. Már a nyitó In Our Blood precízen megjeleníti, hogy mire számíthatunk: a finoman pihentető gitárbevezető után, másfél perc elteltével akkora riff-sziklát gördítenek ránk, hogy lerepül fejünkről a fülhallgató, és ez így megy majd végig, a világ fájdalmát hátukon cipelő gitártémákat rendre nyugodt kis leállások szakítják meg, miközben Watts hangja a valóság mibenlétén morfondírozik. Mike Scheidt pedig kvázi duettet énekel önmagával, megdöbbentően magas tiszta (és valóban egyre tisztább) énekhangját rendre acsarkodásokkal, morgással szakítja szét, mely utóbbiak mélyről, a föld alól bugyognak elő, erősítve az általuk is előszeretettel hangoztatott kozmikus jelleget. Amit aztán atomjaira csépel szét a már említett Nothing To Win, a Yob talán valaha írt legdinamikusabb dala (azért persze ez is van bő tizenegy perc), és a mindvégig jelen lévő őrlés alapján tényleg kapásból elhinném, hogy egy egészen pofás Neurosis szerzeményt hallgatok.

Aztán jön a lemez meditatívabb fele, hiszen mind a váltásokkal tarkított, suttogásnak is beillő énekkel indító, majd hangulati hullámzást és a szokásos kőmorzsolást követően újfent megpihenő Unmask The Spectre, mind pedig a záró Marrow alkalmasabb az elmélyülésre. Megkockáztatom, ez utóbbi talán a Yob-életmű legharmonikusabb tétele, kimondottan finom felvezetéssel, és olyan sejtelmes dallamokat hozó énekkel, amiről első hallásra még azt is elhittem volna, hogy egy mélyebb hangszínű hölgytől származik. Pedig elvileg ez is Mike, mint ahogy a dal középrészén hallható mélybariton is. Ezzel az egy híján húszperces zárótétellel így aztán egyszerre kacsintanak a My Dying Bride-féle halálvágyó muzsikák, másfelől pedig a posztrock hangulatú zenei világ felé, ráadásul ebben az egy számban Hammond is felbukkan, tovább színesítve a képet. A szóló pedig hátborzongatóan szép lett, pláne, ahogy szépen lassan alámerül, majd újra fel-felbukkan a dal főmotívumának örvénylésében, így aztán nem félek kimondani: a Marrow az év egyik legkatartikusabb hatású szerzeménye, igazi mestermunka!

Véleményem szerint a Yob eddigi legváltozatosabb, legmágikusabb, leginkább magával ragadó és mindezek eredőjeként legjobb anyagát szállította le a Clearing The Path To Ascend képében, és ez hetedik lemez esetében azért nem túl hétköznapi dolog. És most meg is kérnék szépen mindenkit, hogy gondolatban írja fel ezt is a napokban megjelenő év végi listámra, mert az egyetlen oka annak, hogy lemaradt onnan, az, hogy már túl későn mélyedtem el benne. Pedig egyértelműen ott a helye.