Shock!

Az utóbbi években olykor el-eltöprengtek azon, melyek azok az előadók, akiknek nem kopott meg a fénye, akik még mindig „idolok” számomra (nem szeretem a magyar bálvány szót erre), akikkel ha beszélgetésre lenne lehetőség, még mindig gombóccá zsugorodna a gyomrom. És bizony nem sok ilyen maradt. De az biztosan állíthatom, hogy ezek egyike még mindig Dave Mustaine. Pedig pontosan tudom, hogy rém fura fickó, kiszámíthatatlan, hol ezt mond, hol azt, esetleg csupán idegesítően sokat locsog. De talán pont ezért szerethető, mert ami a szívén, az a száján, és a kimondott dolgokat abban a pillanatban tényleg úgy is gondolja, ráadásul nincs híján öniróniának – ami számomra hatalmas jópont és vonzerő. Önéletrajzi könyvét magyarul Metál Memoár – Mustaine és a Megadeth címen olvashatjuk.

A könyvet pár éve már olvastam angolul, az átdolgozott, puhakötéses verziót – erről majd később, hogy miért lényeges –, és bizony nem lett kisebb/nagyobb a szememben a vöröshajú, pontosan azt kaptam, amit vártam, illetve amit az elmúlt sok évben mindenféle írott és képi interjúban olvastam-láttam. Önironikus, cinikus, szókimondó, önmagát sem kímélő szarkasztikus fickó, aki tengernyi életet élt meg egy élet alatt. A történetek nagy részét persze már lehetett ismerni, hiszen rengeteg sztorit elmesélt korábban, de így egyben olvasva pont azért izgalmas, mert bele lehet merülni a történet(ek)be, visz magával, szinte a világa részévé válhatsz te is az apró részletek miatt. Az elmesélt történetek kisebb része, amihez még nem volt szerencsém – mivel korántsem olvastam ám mindent tőle –, még érdekesebbé, és árnyaltabbá tették az összképet. Például ahogy a feleségével összejöttek, az újdonság volt számomra, aztán idén az újra elolvastattam, ráadásul Pam szemszögéből is a Rust In Peace című másik Mustaine- (illetve szerintem inkább Megadeth-)könyvből.

Ne menjünk el amellett, miképp kezdődik egész pontosan ez a könyv, így: James Hetfield… Igen, e két szó, illetve név az alapja, kezdete mindennek, és még mindig ezen az egykori félresikerült (?) történeten rágódik Dave, ebből táplálja a saját kis düh-tüzét, ez ad neki energiát tengernyi év óta. Valahol borzasztóan szomorú, hogy nem tud túllépni a Metallicából történt kirúgásán, pedig valószínűleg a lehető legjobb és egyetlen értelmes döntés volt, hiszen enélkül sanszosan sohasem lett volna Megadeth, vagy nem olyan, amilyenné az évek alatt vált – meghatározó alapcsapattá, óriási lemezekkel, fantasztikus zenészekkel. Nem, nem volt elegáns egyáltalán, ahogy kirakták, de hát épphogy huszonéves, bulira folyton kész, a világot épp meghódítani készülő srácokról beszélünk, és tedd a kezed a szívedre, kevesen hoznának komoly, felnőttes döntést hasonló korban és szituációban. Szóval a könyv így kezdődik, de szerencsére nem erről szól az egész, bár azért megkapja a magáét mindenki abból a korszakból is – saját magát is beleértve.

Külön öröm számomra, hogy egy jóbarátom és (most már) ex-kollégám, Bevíz Mihály fordította a könyv elejét, majd Dudich Ákos dolgozta át a részét, és fordította hozzá a többit. Egy apróság zavart, néha olyan káromkodásokat olvastam, ami magyarul már nekem túl alpári, van, amit én nem adtam volna Mustaine „szájába”, mert érzésem szerint nem "illik" hozzá (illetve nem illene, ha magyar lenne, de az angol verzió azért nem annyira szofisztikált káromkodásilag ugye). A rendkívül gazdagon illusztrált könyv (tengernyi fotó van benne, és az eredeti saját verziómmal ellentétben itt van jó pár színes kép is) hihetetlenül olvasmányos, konkrétan falni lehet a betűket, tipikus szívesen lapozgatós darab. Külön érdekesség még, hogy a magyar kiadás konkrétan egy hibrid, ami talán sehol máshol nem jelent meg ebben a formában: Ákos lefordította az eredeti első kiadást, és a végén hozzáfordította a második kiadás plusz fejezetét. Ami azért különleges, mert a plusz fejezetes puhakötésű kiadást átdolgozta Mustaine, és kihúzott benne pár részt, konkrétan találtam olyasmit, amit direkt visszakerestem, hogy jé, én ezt biztos, hogy nem olvastam a saját példányomban anno. Ráadásul ez pont valami ellefsonos történet volt, ami az azóta történtek fényében külön érdekes, illetve inkább pikáns. Ha már Ellefson, bizony benne van az egykori mosolyszünet oka, majd a hűvös kibékülés is, igazából soha nem lettek olyan viszonyban, mint a kezdetekkor. És ez már örökre így is fog maradni.

A könyv tíz évvel ezelőtt ér véget, amikor 50 éves lett Dave Mustaine, épp jól, sőt, tökéletesen érezte magát a bőrében, remélhetőleg ez az azóta eltelt tíz évben is nagyrészt így alakult – nagyrészt, hiszen az elmúlt pár évben azért megküzdött a torokrákkal, szerencsére jól jött ki belőle. Megadeth-rajongóknak abszolút kötelező olvasmány, ráadásul az a fajta, amit szívesen újra fogsz olvasni pár év elmúltával.