Shock!

Fél évszázados karrierről a 21. században már aligha álmodnak az előadók, Sir Elton ebből a szempontból is az utolsó mohikánok egyike, akinek életműve ráadásul a mai napig bővül újabb fejezetekkel, a turnézástól való visszavonulása azonban végre alkalmat adott e biográfia kiadására. Az időközben megszólított milliók és a mérhetetlen számú elismerés dacára ezzel a kötettel kapcsolatban is csak ugyanaz az egyetlen negatívum merül fel, mint minden egyéb, hősünk által teremtett alkotásnál: egy adott, ha nem is szűk, de pontosan behatárolható körön kívül nem fog eljutni másokhoz. Ami engem illet, távolabb nem is állhatna tőlem az a tesztoszteronnal, droggal és alkohollal is bőségesen fűtött giccsparádé, amely Elton John nevével összeforrt, azonban ahogy szegény néhai Freddie Mercury esetében, itt sem vitatható el egy korszakos dalszerző zseni elismerése. Nem kell amúgy megijedni, amit a felmagasztalás kapcsán szükségesnek gondoltam elmondani, az ott van a Goodbye Yellow Brick Roadról megemlékező soraink között, a szimplán Én néven kiadott, karrierösszegző mű egészen más prioritások mentén építi fel magát, és ez az írás sem tesz másként.

Eleve reménytelen vállalkozás volna alig 400 oldalba beleerőszakolni ától zéig a komplett sztorit, ráadásul vélhetően az egyes szám első személyben mesélő főszereplő sem tudná teljes részletességgel felidézni pályafutásának akárcsak a legmeghatározóbb momentumait sem. Gondolatmenete e helyen sokkal inkább Flea-ét követi, és a mából visszanézve annak az eseménysornak a rekonstruálására tesz kísérletet, amelyek emberként számára a legfontosabbnak bizonyultak. Ez itt ugyanis nem egy szimpla sikertörténet, olyannyira nem, hogy kis túlzással minden egyes győzelem mellett ott állnak a kapcsolódó tragédiák is, és ha Phil Collins élettörténetét annak idején egy gigantikus hullámvasúthoz hasonlítottam, akkor az itt olvasható magasságokra és mélységekre nem is maradnak jelzők. Elton ráadásul a mindent túlélt, megtisztult és vitathatatlanul jobb emberré lett világsztárok sorát gyarapítja, ebből pedig nehéz pátosz- és egyéb giccsektől mentes mesét kanyarítani. Nehéz, de nem reménytelen, hiszen a kötet éppen e tekintetben hoz valami egészen ritkán tapasztalhatóan nagyszerűt, és ezért gondolom azt, hogy sokkal több embernek kellene elolvasnia, mint ahány valójában el fogja.

Nyílt, szemérmetlen modorával az írás az első mondatoktól kezdve magával ragad, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szórakoztató, őszinte szembenézéssel tanítson meg valamit az élet esszenciális dolgairól, mindenféle felesleges papolás és önsanyargatás nélkül. Egészen röviden: végtelenül szerethető ez a mese, illetve inkább az előadás, és ez nyilván a kitűnően sikerült magyar fordítás dicsérete is, amelyben tényleg csak egészen elhanyagolható számú zavaró elem maradt (például a coming out következetesen előbújásként való emlegetése). Ráadásul adott a történet kerekségének kellemes érzése is, a célba ért élet megnyugtató befejezése, amely remélhetőleg még korántsem a végpont, de az a megnyugtató happy end, amelyre évtizedek millió fokon égő zaklatottságának felemlegetése után vágyik az olvasó. Az évnek ebben a szakaszában különösen jól esik az antisztár szupersztárrá, majd családapává válásának ívén végigszaladva rácsodálkozni valami egészen nagyszerűre. Utóbbi pedig egészen egyértelműen az a túláradó természetesség, görcsmentesség, ahogy Elton minderről mesél.

Hősünk jól tudja, hogy mit csinál. Karrierjének e pontján nyilván tét nélkül engedheti meg magának ezt az olykor meghökkentő keresetlenséget, ugyanakkor ezáltal a történetet betéve ismerők is gazdagodhatnak egy új nézőponttal a szimpla adathalmozás helyett. Remek olvasmány az Én, összességében pedig tanítani való az a hozzáállás és minőség, amelynek mentén a kötet megszületett. Ennél könnyedebb hangvételben, autentikusabban aligha mutatható be ez a millió tonnás sztori, amit minden benne foglalt őrület, kín és bánat dacára egyszerűen öröm volt elolvasni.