Shock!

Elit körökben illik afféle lenéző mosollyal illetni a lassan az ötvenedik (!!!) életévébe lépő, Genesis névre hallgató intézményt, azt a zenekart, amely az MTV könyökén jött ki a '80-as években és a '90-es évek elején, azokkal az irritáló (szerintem kimondottan vicces) klipekkel, akik nem tudtak táncolni, de mindenkor megadták a popkultúrának azt a bizonyos Láthatatlan Érintést. A műhely, amely mellesleg Peter Gabrielt és Phil Collinsot is „kinevelte" magából, mindig is több szinten értelmezhető muzsikát tett az asztalra, art rocktól a rádiós popzenéig vezető útja pedig egyértelműen filmre kívánkozott.

Azt mondjuk alig vélem érteni, hogy miért éppen most lendült újra mozgásba a gépezet a brit proggerek alatt, afféle nem tervezett ajándék is lehet a BBC jelen dokumentumfilmje an yolcvanas években szocializálódott korosztálynak, avagy egy újabb bőr lehúzása a sokat látott dinoszauruszról. Akárhogy is legyen, a szokás szerint rendkívül otromba módon magyarított alcímmel ellátott alkotás legnagyobb erénye, hogy elkészítésében az eredeti kvintett minden tagja közreműködött, szégyenfoltja ugyanakkor az utolsó stúdiólemezen (Calling All Stations) énekesként rendkívüli bátorsággal bemutatkozott Ray Wilson totális negligálása az összeállításból. A Sum Of The Parts / Together And Apart címében is jó érzékkel a lényeget fogja meg: a Genesis ugyanis minden korszakában több volt, mint három-négy-öt zenész együttese.

Számomra is egyértelmű, micsoda beláthatatlan távolság választja el mondjuk a Collins-éra záró momentumát jelentő We Can't Dance-et a progresszív rockból színházat csináló, kolosszális The Lamb Lies Down On Broadwaytől, ugyanakkor az is legalább ennyire fantasztikus, hogy ez az életmű egyetlen tető alatt megvalósulhatott, ahol a billentyűs Tony Banks és a gitáros Mike Rutherford ennyi éven keresztül őrizte a lángot. Ami engem illet, semmivel nem cserélném el az 1986-os Invisible Touch albumot (amely Axl Rose illúzióival együtt alapvetően tehet arról, hogy ma is a zene a legfontosabb dolgok egyike az életemben), míg a Gabriel-korszakot manapság kezdem felfedezni, avagy helyiértéken kezelni. Ez a másfél óra egy remek lehetőség arra, hogy sokak szemét rányissa erre a perspektívára.

Ami magát a filmet illeti, az egy tagadhatatlan brit eleganciával elővezetett nosztalgiaparty, ahol mindenekelőtt a szigetország ünnepli felállva hőseit, minden különösebb pátosz vagy csinnadratta nélkül. Egyszerűen leül a székre öt szépkorú úriember, és elmeséli nekünk, hogy miért volt eleve reménytelen kísérlet ennek a zenekarnak az egyben tartása, hogy ugyan hány dudás nem fért meg itt egy csárdában, miközben lemezeiket közel 130 millió példányban értékesítették a világ minden táján. A páratlanul gazdag archív képanyag pedig csak megerősít abban, hogy az élet különös kegyetlensége lesz, ha végül csak nem sikerül olyan formában látnom Phil Collinsékat a színpadon, ahogy Peter Gabrielt sikerült tavaly az Arénában.

A filmet május 21-étől lehet megnézni néhány hazai moziban (a fővárosban az Uránia és a Művész vetíti majd eredeti nyelven, magyar felirattal), legalább a közelgő évforduló-hegyek okán pedig természetesen a Klasszikushock rovatban is fel kell majd bukkannia ennek a valóban úttörő jelentőségű társulatnak.