Shock!

Harminc évvel ezelőtt, 1991. augusztus 12-én jelent meg a Metallica fekete albuma. A lemez jelentőségét a puszta számokon túl jól mutatja, hogy ha bárhol szóba kerül, a mai napig élénk vita kezdődik rajta a kommentszekciókban, vajon milyen is volt valójában. Itt kezdődött a Metallica azóta is tartó végromlása? Vagy épp ellenkezőleg, a lehető legjobb lépést tették meg a lehető legjobbkor? Mindennek azonban csak a legfanatikusabbak szemében van igazi jelentősége, a szélesebb közönségrétegek körében nem is merülnek fel efféle kérdések. Hiába telt el három évtized, az átlag zenehallgatók elsősorban a mai napig ezekkel a dalokkal azonosítják a Metallicát, sőt, a lemez a súlyosabb zenék műfajának is egyfajta szinonimájaként él a köztudatban. És ha valami, hát ez mutatja meg igazán, mennyire átformálta maga körül a világot a fekete lemez.

A Klasszikushock rovatunkban tíz évvel ezelőtt, a húszéves jubileum alkalmából alaposan leírtuk a leglényegesebb információkat a Metallica fekete lemezének készítéséről és utóéletéről. Teljességre törekedni persze egyetlen régi album esetében sem lehet e keretek között, James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett és Jason Newsted 1991-es produkciójára pedig mindez fokozottan igaz: a fekete lemez azon anyagok sorát gyarapítja, amelyekről szó szerint könyveket lehetne összeállítani. Már maguk a számok is szédítőek. Az Egyesült Államokban tizenhatszoros platina, eddig több mint hatszáz hetet töltött a Billboard 200-as listáján, heti eladásai sosem estek ezer alá, és átlagban ma is inkább az ötezres szintet közelítik. Az album fogyásai világviszonyatban 32 millió példány körül járnak. A Back In Black, a Led Zeppelin IV és az Appetite For Destruction után tehát minden idők legsikeresebb hard rock/metál műfajú kiadványáról beszélünk, amelynek státusza ennyi év után is kikezdhetetlen.

Rockrajongói körökben ma is gyakran szokás a Metallica népszerűségével érvelni, és kivetíteni azt a komplett műfajra, pedig ezek a párhuzamok teljesen tévesek: valójában soha, egyetlen Hetfieldékhez foghatóan súlyos és masszív, nem hard rockot, hanem ténylegesen fémzenét játszó előadó nem ért el még csak megközelítőleg sem akkora sikert, mint ők a '91-es anyaggal. A fentebb felsorolt három albumot is hallgatóbarátabb, szélesebb tömegek által befogadhatóbb zenét játszó csapatok tették le az asztalra, a Metallicával egyívású bandák közül anyagilag legmesszebbre jutott Megadeth legnagyobb példányszámban elkelt lemezéből, a Countdown To Extinctionből pedig alig több mint tizedannyi talált gazdára, mint a fekete albumból. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy a fekete lemez vitte ki végleg a legszélesebb tömegek elé a súlyosabb muzsikákat, és azóta sem akadt utódja. Ennyi év után az is egyértelmű: ez már így is marad.

Ma már talán bele sem gondolunk a miértekbe – de ha belegondolnánk, sem lenne egyszerű megfejteni, mivel kapta telibe annyira ez a lemez az akkori korszellemet, és miért pont a Metallica bizonyult alkalmasnak egy ilyen album elkészítésére. Az időzítésnek biztosan kulcsszerepe volt a világformáló sikerben: interjúik fényében a csapat már nem sokkal később is pontosan látta, hogy ha a fekete lemez 1993-ban vagy 1995-ben jelenik meg változatlan formában, akkor sem ácsingózhatott volna ilyen eladásokra és ilyen státuszra. Kérdés persze, van-e egyáltalán bármi értelme az efféle gondolatkísérleteknek, hiszen a lemez nélkül gyökeresen másképp nézett volna ki az akkori színtér, és nyugodtan mondhatjuk: a mai is. Már csak azért is, mert tényleg, szó szerint komplett zenehallgatói generációk szoktak rá a rockzenére csak és kizárólag a fekete albumnak köszönhetően, és komplett zenészgenerációk nyúltak hangszerhez a hatására.

És hogy miért pont a Metallica? Ez is érdekes kérdés, és megint a „jó időben, jó helyen″ választ érdemes megkapirgálni, ami már a felvezetésre is áll. Hetfieldék úttörő zenekarként alulról, de roppant tudatosan építették fel magukat éveken át, és tényleg akkor léptek meg egy radikális zenei váltást (mert ne kerteljünk: az ...And Justice For Allhoz képest a fekete album radikális zenei váltást jelentett), amikor megérett rá az idő. Éppen emiatt sikerült mindezt teljesen organikusan levezényelniük, méghozzá a legmegfelelőbb külső segítővel Bob Rock személyében. És persze nagyon jó dalokat írtak. Olyanokat, amikhez bárki kapcsolódni tudott, és közben talán bele sem gondolt, hogy amit hallgat, az metál. Elfogadtatták magukat a műfajt a mai napig körülvevő szögesdróton túl is – na, hát ez az, ami rajtuk kívül gyakorlatilag soha, egyetlen másik zenekarnak sem sikerült a stílusból, ilyen mértékig meg aztán pláne nem. És épp emiatt hülyeség a Metallica népszerűségéből a teljes irányzatra vonatkozó, messzemenő következtetéseket levonni. Mert valójában vannak ők, meg vannak a többiek. A különböző turné- és koncertkonstellációkból tökéletesen látszott az évek során: a legközelebbi pályatársnak tekinthető Big Four-bandák közül összeállva kettő vagy három is maximum tízezer embert vonz be egy önálló bulin. A Metallica ennek egymagában tudja akár a nyolc-tízszeresét is. Ezt a különbséget racionálisan, ép ésszel nem lehet megmagyarázni vagy megindokolni, de ettől még létezik.

Akkoriban nem volt egyértelmű, mai fejjel az: a fekete album a Guns N' Roses egy hónappal utána megjelent Use Your Illusion I-II albumaival együtt gyakorlatilag a rockzene fénykorának betetőzését jelentette a maga idejében. A '80-as években végig magas fordulatszámon pörgő, hihetetlenül népszerű, hagyományosnak tekinthető gitárzenék ezekkel a lemezekkel értek fel az abszolút csúcsra, a világ tetejére. Aki nem élte át ezt annak idején, az MTV-korszakban, kevésbé lehet vele érzékeltetni, de előadóik olyan magasra kerültek a sztártőzsdén, hogy szinte karikatúra-szerű figuráknak tűntek, az éra leghatalmasabb popikonjaival, Michael Jacksonnal, Madonnával, Prince-szel és a hasonszőrű, kiválasztott kevesekkel mérték őket egy szinten. Innen egyszerűen nem volt feljebb – szimbolikusan és gyakorlatilag is sokat elárul, hogy ugyanezekben a hetekben már megérkezett a Nevermind és a Ten is, és meglepően gyorsan, mindössze néhány hónap alatt bekövetkezett az őrségváltás. A '80-as évek generációja ment a levesbe, a hard rock aranykora örökre véget ért.

Mindez a Metallica népszerűségét persze a legkevésbé sem érintette. A zenekar akkorára nőtt a fekete lemezzel, hogy gyakorlatilag a mai napig sem fog rajtuk semmi, és ne legyenek illúzióink, ez bizony csak és kizárólag ennek az albumnak köszönhető. Pedig őket is megkeverte ám ez az ép ésszel felfoghatatlan siker, még ha a Gunsszal ellentétben nem is omlottak össze saját súlyuk alatt: nem véletlen, hogy a folytatáson is vérre menő viták folynak a mai napig. Gondoljon az ember zeneileg akármit a Loadról, a Reloadról, a St. Angerről, nem kérdés, hogy a fekete album után bő tíz éven át a Metallica is nagyon súlyos identitásválsággal küszködött, és körülbelül a 2000-es évtized derekára jutottunk el odáig, hogy ismét egy egészséges, önmagában megbízó, egységes banda képét mutatták.

Mivel az Enter Sandman, a Sad But True, a The Unforgiven, a Nothing Else Matters és társaik az egyetemes könnyűzenei kultúra alapvetései közé tartoznak, a fekete album esetében nehéz a dolgot önmagát nézni, és kizárólag a zenét értékelni. Nem is megyek bele ezen a ponton ebbe, megtettem tíz éve, és bizonyára megteszik majd a kommentszekciókban megint, ezredszerre is az olvasók, lefutva ugyanazokat a köröket, amiket oly sokszor lefutottunk mindannyian az elmúlt három évtizedben. És talán önmagukért valónak is tűnnek ezek a körök ennyi év után, de ehhez a lemezhez ez is hozzátartozik: ha valami nem fontos, ha valami megkerülhető, arról harminc évvel a megjelenése után senki sem bonyolódik szenvedélyes vitákba. Csakis magamat tudom ismételni a fentebb citált Klasszikushockból: a fekete album önmagában áll, mindenkinek megvan róla a maga személyes története, nélküle nem érthető meg maradéktalanul, mi történt előtte a műfajban, az meg főleg nem, mi következett utána. Személy szerint ennyi év után is tökéletesnek tartom a lemezt, bár még a Metallica életművéből sem ez a kedvencem – azt viszont nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ez a metáltörténelem legnagyobb árnyékot vető kiadványa.

Szóval boldog harmincadikat, fekete album!