Shock!

A Queen frontember-legendája, Freddie Mercury annak idején így summázta a nekrológok jelentőségét, saját életére vetítve: „Nem töprengek azon, mi lesz, ha meghalok, és hogyan fognak emlékezni rám. Ez már az ő dolguk lesz, a többieké. Ha már meghaltam, ugyan kit érdekel? Engem nem." Jellemző megállapítás ez tőle, nem kevés igazságtartalommal. Egyik legnagyobb rajongója, Michele Primi mindenesetre aligha osztozik a fentiekben, és ezt a Rocktragédiák címmel most magyar nyelven is közreadott összeállítás eléggé világosan igazolja. A zenész meghal, a kultusz életre kel.

Fájóan ritkán vehetünk itthon kézbe Michele Primi jelen munkájához hasonló, nagyformátumú, rockzenei tematikájú könyvet, pláne magyar érdekeltséggel. Utóbbi abból adódik, hogy a hatalmas kronológiai ívet bejáró jelen összeállítás szerkesztője Szűcs Péter, szakmai lektora pedig Vörös András volt, akik az (anno Superbutt néven született) Ørdøg soraiban ma is élik és játsszák ezt a játékot, amiről a temetések között annyi szó esik a könyv lapjain. Valójában szerintem Primi koncepciója is ez lehetett az anyag összeállításakor, nevezetesen egy-egy értelmetlenül korán bekövetkezett haláleset apropóján bemutatni a zenészek esendő, gyakran züllött, de mindeközben ikonikus világát, közben nem maszkírozva el, hanem kifejezetten reflektorfényben állítva a porba hullást.

Az olasz szerzőről annyit legalább érdemes tudni, hogy a Rolling Stone és a Virgin TV alkalmazásában számos zenei biográfia megírásában és szerkesztésében vett már részt, a Queenről mindjárt hármat is írt. Multifunkciós ténykedéséből adódóan pontosan tisztában lehet vele, hogy egy jól megírt cikk önmagában nem adja el magát, jó körítéssel viszont akár egy közepes színvonalú anyagot is sikerre ítélhetünk. Könnyen így járhat a Rocktragédiák összeállítása is, mely sehol sem közöl az értelmezéshez szükségesnél több információt (így nem válik párás tekintetű szentimentalizmus áldozatává sem az egyébként hatalmas munka), a kézbe inkább remek képanyagával ragad, amit a szokatlan méretformátum tesz még látványosabbá. A majd' 300 oldalas alkotás garantáltan a színpad sötétebbik oldalára is kíváncsi műkedvelők egyik kedvenc képeskönyve lesz.

A lelkesedés azért a kontra oldalon is szült pár anomáliát, ami elsősorban a látszólag kontrollálatlanul csapongó szerkesztési elveknek tudható be. Nehezen értelmezhető számomra, hogy Rocktragédiák cím alatt miként is jutunk el Robert Johnsontól Whitney Houstonig, s például a Mayhem frontján megboldogult Per „Dead" Ohlin vajon milyen rokonságot fedezhetne fel élete és halála kapcsán Amy Winehouse-zal?! Persze tudjuk jól, hogy a zenészhalál mindenkor a leginkább bulvár-kompatibilis témák egyike, de az előszóban is emlegetett „rockerátok" megtestesülését Freddie Mercury vagy Dimebag Darrell keserédes sztorijának megidézése esetében lényegesen természetesebbnek és igazabbnak érezzük. Primi tehát hatalmas merítéssel dolgozik, de szerencsére nem akarja ál-Wikipédiaként túlvállalni magát, ő egészen máshová teszi a fókuszt.

A halál, mint a legklasszikusabb bulvártéma és a zömmel az életet ünneplő rockzene egy elfogadható kombinációja kedvező csillagzat alatt jött tehát össze a Rocktragédiák lapjain, amit a néhány fejvakarásra ingerlő részlet ellenére is nyugodt lélekkel lehet feltenni a polcra. Ha tetszik, ha nem, mégiscsak a minőségi szórakoztatás eszköze lehet az év legsötétebb hónapjaira.