Shock!

Sokért nem adnám, ha ott lehettem volna több mint huszonöt évvel ezelőtt a So album eredeti turnéján, amikor Peter Gabriel körül berobbantak a kapuk, és kultművészből mainstream szupersztárrá lépett elő. Ha így nézzük, színtiszta múltidézés mindaz, amit a jubileumi, más néven remake koncerteken átélhetünk, egy olyan poptörténelmi áttörésről szólva, melynek a hozzám hasonló, harmincas korosztály valójában még nem lehetett részese. Persze merész vállalkozás egy efféle újraértelmezés, de hősünk személyiségének ez a fajta bátorság elválaszthatatlan része, a zseniális dalokon túl főként ezért imádjuk őt. 2012-ben pedig, amikor a műsor a színpadon először összeállt, a koncepció rögtön akkorát szólt, amekkorának gondoltuk. A továbbra is a kor műszaki csúcsteljesítményét reprezentáló technika alatt dolgozó művészek pedig mintha konzerválták volna a bárki által értelmezhető varázslatot az eltelt évtizedekben.

A jubileumi turnét persze filmre vették, a felvételekből később Hamish Hamilton irányításával vágtak össze egy egész estés mozifilmet, mely a 2014-es koncertek előtt eljuthatott néhány kiválasztott moziba. A magyarországi vetítésre az Uránia Rock Klasszikusok sorozatának záró dobásaként került sor, meglepően gyér érdeklődés mellett. Tudjuk persze, hogy a kanyarban van az anyag fizikai kiadása, és pár héten belül szerencsés esetben élőben is átélhetjük mindezt, a langyos félház még így is váratlan volt számomra. Megjegyzem, Nemzeti Filmszínházunk valóban nem volt ideális helyszín a vetítéshez, nagyobb vásznon, a klasszikus multiplex környezetben otthonosabb lett volna a műsor, mint feszengéssel küzdve a túldíszített teremben, de ez majdnem szőrszálhasogatás. Minket már az alig egyperces trailer otthoni megtekintésekor a hidegrázás környékezett, vagyis a kedd délutáni mozi bármilyen körülmények között minimum élményszámba ment.

Az előadás dramaturgiája természetesen tudatosan felépített: egy „akusztikus" blokkal indul a szeánsz, még fények nélkül, majd belép a komplett zenekar, miközben a főszereplő vagy egy szál zongora mögül tekint ki, vagy archív felvételekről sokszorozza meg önmagát. Ezután következik a komplett So album, majd a ráadások, az elmaradhatatlan vizuális csúcspoénnal. Itt most nincs se dupla, se körszínpad, mégis óhatatlanul eszünkbe jut a felülmúlhatatlan Secret World koncertek világa, melyből itt-ott részleteket is láthatunk. A másik, amire egyértelműen emlékeztet e rituálé, az a hű magyar tanítvány, Ákos tavalyi Karcolatok 20 előadása, szerencsére egymást fedő összecsengések nélkül. Oltári nyereség, hogy sikerült a hajdani turnézenekart összetrombitálni erre az eseményre, hiszen minden idők egyik legjobb ritmusszekciója zakatol itt (elképesztő, de a sármos jazzdobos, Manu Katché dobos talán még jobb is, mint fiatalon!), de a többiek is óriási arcok, akik nélkül bizony hiányérzetünk volna.

A moziváltozatban a teljes setlistet nem tálalják, annak egyelőre csak a másfél órába tömörített, interjúkkal megszakított változatát láthatjuk. A dalok közti megnyilatkozások engem kimondottan idegesítettek, de fogadjuk el ezt most így, hiszen más okunk nem is lehet a panaszra. A koreográfiával kapcsolatban megdöbbenésre különösebben már nem számítottam, az mégis teljes mértékben utolért. A kulcsmotívum az öt darab, síneken mozgatott(!) jimmy jib, rajtuk egyenként három robotlámpa, melyek pálmaként uralják a légteret, vagy ereszkednek egészen a színpad közelébe. Páratlan látvány, ami mégis élőben lehet csak igazán hatásos. Cserébe a merész vágások mentén itt és most egy olyan közelképet kaptunk a fellépésről, amit a helyhez kötött koncertlátogató ebben a formában biztosan nem élhet át. Ezzel a nyereséggel távoztunk tehát a moziból, miközben alig hittük el, hogy Peter Gabriel 64 évesen is, újra megcsinálta. Elképesztett.

Peter Gabriel május 6-án a Papp László Budapest Sportarénában koncertezik. További információ és jegyek itt.