Felesleges újabb köröket futni azzal, hogy Mike Portnoy mivel és miért kürtölte tele a sajtót az elmúlt vaskos időszakban, zárjuk le a múltat, a tiszta lap mindenkinek jár. És ez a tiszta lap Portnoy esetében most az Adrenaline Mob zenekart dobta (a többi szintén izgalmasnak hangzó projektje mellett). A tavalyi előzetes EP már jókat sejtetett, de még fenntartásokkal fogadtam azokat a dalokat: erős ígéretként tartottam számon a zenekart, amiből még bármi lehet. Nos, ez a bármi gyakorlatilag szerelem lett első hallásra.
Valóban meggyőzött már elsőre a lemez, olyannyira, hogy szinte nincs is kedvem mást hallgatni mostanában, és képes vagyok egymás után lepörgetni újra és újra – ilyesmi pedig mostanság ritkán fordul elő velem. Az Omertá úgy alkot koherens egységet, hogy minden dalnak külön kis világa van, a modern metalon belül többfelől olvasztottak magukba ötleteket abszolút 2012-es módon. Igaz, ehhez a zenészek háttere is bőven megvolt: érdekes, de egy-két dalban igencsak fel lehet fedezni a Disturbed hatását, például rögtön a nyitó Undauntedben is, John Moyer basszusgitáros meg ugye egyenesen David Draimanéktől érkezett (igaz, csak idén, a lemezen még nem játszott). Russell Allent kétlem, hogy sokat kellene méltatni, fantasztikus és jellegzetes hangját a Symphony X-ben már megismerhettük, illetve többek között dolgozott jó párszor Arjen Lucassennel is. Az Adrenaline Mobban nyújtott teljesítménye borítékolható szemöldök-felhúzást fog előidézni az ortodox SYX rajongók köreiben, mivel jóval karcosabb, kiabálósabb, mint eddig bármikor. Konkrétan egy audio tesztoszteron-bomba a fickó. Én kimondottan bírom, hogy itt a durvább hangszínét hozza – meg ehhez a zenéhez nem is illene a SYX-ben megismert finomabb, a csillagokat az égről leimádkozó, lágyabb stílus.
megjelenés:
2012 |
kiadó:
Century Media |
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
Portnoy kiváló érzékkel hozta össze ezt a csapatot, Mike Orlando gitáros is döbbenetesen jó, de mondjuk ez sem okozott egy szem meglepetést sem. Inkább arra figyeltem fel most, hogy mennyire ízléses, ötletes és nem klisés gitárszólókat hoz. Kár, hogy Rich Ward már nem tagja a csapatnak, izgalmas lett volna az ő játéka is hosszú távon ebben a formációban. Portnoy meg vérbeli rockdobossá avanzsált, senki se várja tőle a megszokott dreamesen flikflakkos pörgetéseket, váltásokat – ezeknek sem lett volna itt helye. Egy rossz szavam nem lehet a játékára, alázatosan (!!!), a zenéhez tökéletesen passzoló stílusban dobol, olyasféleképp, amikor a riffek mellett megjegyzed a dobtémákat is, és talán ez jelenti ez esetben a legtöbbet.
Az EP-n korábban megjelent dalokat nem méltatnám külön, azt megtette akkor Draveczki kolléga. Az első érzelemdúsabb, „normális" énektémákat is tartalmazó szám az Indifferent, ami gyönyörű ívben bontakozik ki, azonnal a füledbe fognak ragadni Russell dallamai. Mindamellett, hogy megvan benne az amerikai rádiórock hangulat, a második felébe raktak egy kevés, a langyos zenéken túlmutató okosságot is. Az All On The Line-nal folytatódnak a lágyabb hangulatok, ebben érzek egy kevés Alter Bridge-ízt: valahol ugyanaz a hangulat, a refrénnél pedig libabőröket okozó, káprázatosan kinyíló világot tárnak elénk.
A Feelin' Me a következő „EP-tlen" dal, fogós, abszolút koncertfavorit, groove-orientált dal, ha erre nem kezdesz léggitározni széles terpeszben, Zakk Wylde-os mozdulatokkal, menthetetlenül be vagy oltva a jó zenék ellen. A meglepetést nem a lemez végére rejtették, hanem rögtön ide: a Come Undone (Duran Duran, az eredeti is zseniális) Lzzy Hale-lel (Halestorm) maga a tömény borzongás. Imádom az ilyen átdolgozásokat, amely ad még valami pluszt az adott eredetihez, ám megtartja annak sajátos jegyeit. Érdekes módon ez a dal világítótoronyként emelkedik ki a lemezről – bár lehet, csupán azért, mert az eredetit is nagyon szeretem, Russell Allen pedig már megint óriásit énekel itt (is).
A két EP-s dal után az Angel Sky a lemez Líraija, így, nagy kezdőbetűvel. Kezdem már hülyén érezni magam, hogy a nonstop lelkendezést ontom magamból, de most sem tudok másképp tenni: ez a dal is gyönyörű, és ezzel felesleges vitatkozni. Ha a világ még érző feléhez tartozol, tudni fogod, miről beszélek. Lehet klisésnek és csöpögősnek mondani, de néha jólesik az ilyesmi, nem igaz? Azért a záró Freight Trainnel okosan újra visszakanyarodnak a szigorúbb riffek irányába, és egyfajta keretet alkotva újra a Disturbed juthat az eszedbe. Viszonylag kevés az olyan album, ahol nem érzek tölteléket, az Omertá ilyen.
Nem akartam a Dream Theatert újra előcitálni, de ha ez volt az ára, hogy Portnoy már nem tartozik oda, azt kell mondjam, megérte. Nagyon is. És bizony sajnos én is leszoktam a konstans CD-gyűjtögetésről egy ideje, de ez kell a polcra. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a júniusi koncertet mennyire várom – ezeket a dalokat hallani KELL élőben.
Hozzászólások
Tipikus fesztiválos "headbanger" zene, mint pl. egy Black Label Society. Állat!
Mondjuk rendben nem tizes hanem ez egy ezres album,HIbátlan.
Bár tudom ez szubjekció