Srácok a szomszédból. Ugyan személyesen nem ismerem a nagymágocsi trió egyetlen tagját sem, koncertjeiket látva, velük készült interjúkat olvasva, vagy éppen lemezeiket hallgatva, rendre ez az érzés kerít hatalmába. Egyszerű, hétköznapi emberek, bárminemű arcoskodás, vagy extravagancia nélkül, akik idestova tizenhárom éve művelik kitartóan jobb híján experimentálisnak nevezhető, nehéz, fullasztó muzsikájukat, a rétegzene rétegzenéjét, amely nem szólhat bármikor, és pláne nem szólhat bárkihez.
Így volt ez már a kezdetekkor is, változás tán csak annyi történt, hogy lépésről-lépésre vált egyre csiszoltabbá, kerekebbé és nem mellékesen mind súlyosabbá a produkció, meg magyar nyelvről angolra váltottak. Így született meg második lemezük, a Rushing Towards The Hateline, amely már egy teljesen egyedi stílussal és atmoszférával rendelkező csapatot mutatott, amin hallatszott persze a példaképek hatása is, ez azonban nem gátolta meg, hogy 2006-os megjelenése óta lényegében ronggyá hallgassam a lemezt. Az, hogy nagyobb tömegek (nem kell persze túl nagyra gondolni, egy IHM-féle rajongótábor például éppen megteszi) nem mozdultak rá az anyagra, sajnálatos ugyan, ám a fentiek fényében érthető. Az Angertea zenéje kemény dió volt eddig is, és szerencsére az is maradt. Sőt, talán egyre keményebb.
És hogy milyen is ez a zene? A kategorizálásnak túl sok értelme nincs, mindenki döntse el maga, minek hívja azt, ha a Tool hipnotikus attitűdje, kísérletezésre való hajlama keveredik a Meshuggah súlyosságával és a Neurosis kaotikusságával, miközben mindent áthat a stoneres/sludge-os szutyok, és a grunge depresszió (ez utóbbinál az AIC/Soundgarden formációkra tessék gondolni, ne a Nirvanára). Én bizony kurva jó zenének hívom, ami mindenképp meghálálja a rászánt időt és energiát. Mert hogy nincs megkönnyítve az egyszeri hallgató dolga, az tuti. Voltaképp nincsenek refrének, a szó szoros értelmében vett énekdallamok is csak alig, Mihály Gergely előszeretettel alkalmaz dühtől feszülő üvöltéseket, fájdalmas sikolyokat, vagy éppen ráolvasásszerű kántálást, és mindez, megfejelve magas fekvésű, közel sem szokványos énektémáival, neuralgikus pontja lehet a Dühtea megkedvelésének. Erre csak annyit tudok mondani, hogy részemről nemigen tudnék már más énekstílust elképzelni ide, ez épp annyira része az Angertea-egésznek, mint Peralta Miguel rendkívül ízléses, az egész albumot alapjaiban meghatározó basszusjátéka, vagy Bárkai „Ottó" László enyhén szólva is változatos dobjátéka, gyakori ritmusváltásai. (Szó se róla, hőseink az eltelt évek alatt igencsak megtanultak ám zenélni, még a Rushing Towards...-hoz képest is jól hallható a fejlődés.)
Ezúttal semmi kedvem számokat egyesével végigelemezgetni, az eddigiek alapján bőven eldönthette bárki, hogy neki való-e ez az egész, vagy sem, úgyhogy csak annyit, hogy az Angertea tíz tételes új lemezén is sötét színeket használ ugyan, ám nem csak a feketét ismeri. Bizonyság erre az átvezetőként szolgáló instru (Sex In A Dyke) nyúlós gitártémájával, már-már törzsi dobjaival, illetve a wackoros Slayercsabi, a Flop-os Vincent és az ex-WMD Kovács Attila vendégeskedésével megerősített Miattad, mely nem csak magyar nyelvű szövege, hanem elszállt-meditatív jellege miatt is igazi kakukktojás. A legkevésbé sem vidám – „beteggé csakis miattad váltam" -, viszont a lemez tán egyetlen nyugvópontja, amely után a myspace-ről már korábban ismert Sophie's Station döngölése csak még hatásosabb lesz.
Szövegei alapján lényegében konceptalbumnak is tekinthető a 28 út, amelynek apropóját Gergő egy gajra ment párkapcsolata adta, de nagy általánosságban arról is szól, hogy miként képes valaki feldolgozni egy veszteséget, valamilyen negatív eseményt. Arról, hogyan képes eljutni az „I'm bleeding now, hanging by my neck"-től az „I hide my tears for better days"-ig. Nem maga a trauma a fontos, hanem az a folyamat, ahogy túllépsz rajta. Fentieknek a Gergő grafikái alapján készült, és ismét igen impozáns borító, valamint a Dystopia gitáros Vári Gábor és a Murphy Stúdiós Mészáros Gábor által kreált, a magyar mezőny jelentős részét állva hagyó, arányos hangzás teremti meg a megfelelő keretet.
A szomszéd srácok tehát nem csináltak semmi különöset, csak követték a Rushingra szépen megtalált helyes utat, és elhagyták azokat a toolzásokat, amelyek akkor még – nyomokban ugyan, de - megtalálhatóak voltak, illetve visszavettek az akkor tán kicsit túlzó lemezhosszból is. Nem csináltak semmi különöset, csak éppen leszállították az idei év számomra legfontosabb magyar lemezét.
